A nevelésről

Egy jó négyezer éves egyiptomi sírkamra félreeső járatának falán ez olvasható.

Szörnyűek ezek a mai fiatalok! Nem tanulnak, semmilyen tiszteletet nem éreznek szüleik és nevelőik iránt. Csak a haszontalanságokon, szórakozáson jár az eszük. Mivé lesz a világ!

Ismerős? Tehát az elmúlt négyezer évben semmi sem változott. Talán ezért egyre rosszabb a világ? Vagy mégsem? 

A kesergő egyiptomival – örökkön aktuális üzenetét olvasva – azonnal telepatikus kapcsolatba kerültem. A szerencsétlen ókori szülő az évezredek szakadékát átugorva itt áll előttem, s látom arcán a tehetetlen kínokat. Semmit sem kell mondania, mindent értek és megértően bólogatok. Mint gyakorló szülő, sokat köszönhetek ennek az egyiptominak. Erőt, s hitet ad nekem. Ő általa egyszerre világos lett minden.

Hiszen, csak azt felejtjük el időről időre, milyenek voltunk mi, annyi idősen, mint gyermekeink most.

Ezt olvastam egyszer, ha nem is egy egyiptomi sírkamrában, hanem egy lakótelepi liftben, a lift falára firkálva – Mi vagyunk azok, akiktől a szüleink óvtak bennünket. Hosszú utat járunk be, míg mi is szülőkké válunk és azt hisszük közben semmit sem változtunk. Mire gyermekeinkben nézhetnénk vissza önmagunkra, bennük már nem hajdani önmagunkat látjuk. Mint ahogy egykor ők sem fogják önmagukban mindazokat a dolgokat felfedezni, amit most szüleikben látnak. Marad tehát az értetlenség, mely átível az évszázadokon. 

Nem hiszek a gyereknevelésben, vagy legalábbis nem osztom a nevelésről alkotott hivatalos nézeteket.

Amit nevelésnek tartanak, az számomra inkább léleknyomorító dresszúra, s egyáltalán nem járul hozzá az egyén harmonikus fejlődéséhez. A gyereket nem mi neveljük, hanem a korszellem, az formálja gyermekeit saját arcára. A gyerek fejlődése szempontjából – a genetikus adottságokat leszámítva – a környezet, a mindenkori társadalmi háttér meghatározó. A szülői befolyás kizárólagossága legfeljebb egy robinzonádban képzelhető el. A szülőnek nincs is más dolga, minthogy szeresse gyermekét és biztosítsa számára mindazon lehetőségeket, amikre a gyermek igényt tart. Szemben elképzeléseinkkel, nem mi adjuk meg azt, amire a gyermeknek szüksége van, hanem ő veszi el, követeli meg, tapossa ki mindazt belőlünk. És ezt nem csak materiális értelemben mondom. Akár egy elültetett fa, ami nem kapja a földtől a tápanyagot, hanem maga szívja ki belőle azt, amire genetikusan meghatározott fejlődése során szüksége van.

Megoszthatjuk gyermekeinkkel legféltettebb szentenciáinkat, de ne legyenek illúzióink. A gyerek nem a számunkra fontos okosságokat jegyzi meg, hanem azokat, amikkel azonosulni tud. Eljátszható kísérlet. Varázsoljunk ünnepélyes hangulatot, hogy felettébb fontos mondanivalónk megfelelően legyen beágyazva. Aztán szintén ünnepélyes hangon osszuk meg végső igazságunkat gyermekünkkel. Majd húsz év elteltével kérdezzük meg tőle – emlékszel fiam (lányom), amikor azt mondtam neked, hogy… – nem papa, arra nem emlékszem, de arra igen, amikor azt mondtad, hogy… – amire meg mi nem fogunk emlékezni.

A gyermekünk nem klónunk és nem hasonmásunk, de még csak nem is biztos, hogy sok mindenben hasonlít ránk.

Extrém esetben az is előfordul, hogy közvetlen hozzátartozók minden igyekezet és szeretet ellenére el sem tudják viselni egymást. Ez szerencse és nem nevelés dolga. A gyerek a maga genetikus adottságaival egy akaratunktól és elvárásainktól független szuverén lény. A fogantatás pillanatától, a magzati állapot legkorábbi szakaszától kezdve egy ember minden későbbi tulajdonsága adva van. Ezeket torzítani lehet, megváltoztatni nem. Ha mondjuk valakit rosszul táplálnak, lehetséges, hogy nem éri el genetikusan meghatározott magasságát, vagy ha pl. egy leendő gésa lábát gyerekkorában elkötik, az sem olyan lesz, mint különben lett volna.

Elültethetünk egy almamagot és nevelhetjük ahogy akarjuk, almafa lesz belőle.

Ezt az úgynevezett gyereknevelésnél sosem szabad elfelejteni. Persze megpróbálhatunk az almamagból körtefát nevelni, de jobban járunk, ha hagyjuk, hogy egy szép almafa legyen. A gyerek nem biztos, hogy olyan lesz, mint mi, de az sem biztos, hogy nem lesz olyan. Ha azonosul elveinkkel, például így beszél majd egykor: Szüleimtől azt tanultam, hogy mindig igazat mondjak. Ha nem, hát így: Szüleim becsületes emberek voltak, mégsem mentek vele semmire. Nem azt mondom, hogy a szülői befolyás nincs, csak nem nevelés értelemben. A szülők az első minták, s azok is maradnak egy életen át, ha jó minták. De ha rosszak, akkor is maradnak – rossz példaként. A szülők adják a keretet a gyerek fejlődésének. Ha jó keretet adnak, a gyerek is jól mutat benne. Akár egy festmény, mely passzoló, jó keretben felértékelődik és szebben néz ki benne. A szülők a feltétel nélküli szeretetükkel biztosítják továbbá azt az emocionális beágyazottságot, mely a gyermek érzelmi, lelki fejlődésének elengedhetetlen feltétele.

Sok szülő azonban nem adja ingyen szeretetét.

Szeretlek ha… ez minden érzelmi zsarolás kezdete. Sokan az elvárásokra építenek, s örök csalódás az életük, mert az elvárások folyvást a deficitek mentén épülnek fel. Számos felnőtt, aki önmagát képtelen volt „megnevelni“, most gyermekével próbálkozik. De a gyerek nem hülye, pontosan tudja mi újság. Az ilyen szülő még a kisgyerekek szemében is szörnyen hiteltelen. Rengeteg szülő gyermekeiből szeretné kihozni mindazt, ami neki nem sikerült. A saját élete helyet gyermeke(i) életét éli. Pedig jobban járna, ha a sajátját élné, mert semmivel sem adhat többet gyermekének, mint saját, jól működő életének példájával. A gyereket lehet húzni, de tolni nem. Egyszerűen nem hagyja magát. Belemegy talán ideig-óráig kedvünkért, de az örök megfelelési kényszere tartósan megterheli kapcsolatát a szüleivel.

A nevelés sikere abban is mérhető, hogy gyermeked majdan barátként tér-e vissza. A szülői autoritást ugyanis illő a függőségi viszony megszűnte után feladni. Sokan nem merik, tudat alatt attól tartva, hogy ezt követően a szülő-gyermek viszonyból semmi sem marad. 

Miközben neveled a gyermeked, ő is nevel téged.

Megértésre, elfogadásra, toleranciára. Ha gyermekedtől tanult tudásodat nem csak az elfogult szeretetedben, embertársaiddal szemben is tudnád alkalmazni, ha képes lennél másokkal is olyan megértő lenni, mint saját gyermekeddel, szebb lenne a világ.

És még valami! Nem csak a gyermeked köszönhet neked, te is sokat köszönhetsz gyermekednek. Neki köszönheted, hogy van családod. Általa teljesedik ki az életed, éled meg az élet spirituális teljességét, a gondoskodás gyönyörűségét, a „mi“ magasabbrendűségét az „én“-nel szemben, s hogy reményeid fogytával gyermekeidnek remélhetsz tovább.

És a bizonyosságot, hogy – legalábbis biológiai értelemben – nem éltél hiába.