Az ízlésről és a szépről

De gustibus non est disputandum, vagyis az ízlésekről nem lehet vitatkozni, mondja a latin bölcselet és valóban az érzéki szintű ízlésről – ha még lehetne is – akkor sem érdemes.

Más kérdés, hogy bár az imént citált okosságot szajkózzuk, az emberiség fennállása óta az ízlésről vitatkozunk. Szinte látom, ahogy az ősszaki áll a törzsének címzetes festője mögött a barlangban és mondja:

„Vaze, ennek köze nincs a bölényhez!”

Ember fia azóta sem büszkébb semmire, mint eszére és ízlésére – minél kevesebb jutott neki mindezekből, annál büszkébb. Nem csak az ízléshez való hozzáállásunk ambivalens, a szó maga is kétértelmű. Ízlés jelentheti gusztus (lat. gustus) értelemben érzékszerveink szubjektív reagálását a külső ingerekre, amiket agyunk vegetatív szinten minősít – ez az a „gustus“, ami „non est disputandum“ -, de az ízlés szavunk kifejezheti szenzibilitásunkat a korszellem ingereire is. No, ez az az ÍZLÉS, amiről igencsak lehet vitatkozni. A nagybetűs ízlés egyfajta képesség, amiről nem csak vitatkozni lehet, de még fejleszteni is. Az ízlés tágabb értelemben rámutat arra, ami szép, ami követendő. Átvitt értelemben az ízlésünkkel hangolódunk rá a korszellem szívdobogására, általa leszünk divatosak, vagy divatos szóval élve „in-ek“. Trendi gondolkodás nélkül elvesznénk a lehetőségek végtelen terében, az érzéki szintű, szubjektív ízlések pluralizmusa lehetetlenné tenné a szép egyetemes definícióját.

Tehát amikor ízlésről vitatkozunk, a korszellem, trend, divat, stb. etalonjaival mérünk, ennek tükrében döntjük el a vitát.

Divatosnak, trendinek lenni avval jár, hogy részben lemondunk individuális ízlésvilágunkról, de ezért cserében a közösségi hierarchiában magasabb hely illet meg bennünket. A divat a kisember sansza. Hacsak nem éppen a divatban magában alkot maradandót, a divat által, életstílusában emelkedhet kortársai fölé. Visszatérve a szép fogalmához, itt valóban bajban vagyunk, mert a szépség meghatározására egyetemes definíció nem létezik. Az esztétika, a szépség természetével foglakozó tudományos ág, sem a szépség leírásával, hanem a meglátás, észlelés, érzékelés természetét írja körül. Azt, hogy mit látunk szépnek, két dolog befolyásolja. A velünk született szépségérzetünk és a külvilágtól adaptált etalonok. Néha nehéz a kettőt külön választani, néha pedig képtelenség összegyúrni.

Tudjuk miért szép egy modern kép, de azt is tudjuk, hogy nem akasztanánk az ágyunk fölé. Komoly pofával ülünk végig egy fajsúlyos koncertet, de egyáltalán nem élvezzük. Milan Kundera, Függöny címen megjelent esszéjében sok más értékes megállapítás mellett ezt írja:

„Művészettörténeti ismeretek nélkül a műalkotás értelmezhetetlen.”

De az esztétikai élmény nem feltétlen értelmezés kérdése. Ha viszont nem tudjuk, miért tetszik valami, az önmagért tetszik – lényünkből adódóan. Lényünkből adódóan viszont biztosan nem ízlik az osztriga. Miután azonban megtanuljuk, miféle nemes csemege is az valójában, már jobban ízlik. De még akkor sem fogyasztanánk egymagunkban, mert az osztriga attól válik igazán élvezetessé, hogy másokat bűvölhetünk el gasztronómiai jártasságunkkal, kifinomult ízlésünkkel, ha le merjük nyelni.

A szépségideálokat, vagy szépségetalonokat a korszellem, avagy pórias nevén a divat teremti. A reneszánsz is divat, a barokk is az, még ha akkoriban lassabban is múlt az idő és tartósabbak voltak a divatperiódusok. Umberto Eco merész vállalkozásba kezd, amikor A szépség történetében az egyes korok szemével láttatja a szépet. A könyv tanulsága, hogy korszellem nélkül nincs is szépség. Minő ismerős gondolat!