Az Unió egy showhivatal

Az Unió egy Showhivatal

Reakcióm András „Inter/national” című bejegyzésére:

Nem a pillanatnyi helyzet súlyos, külpolitikai értelemben az Unió fennállása óta egy showhivatal. Európa mai formájában, egyfelől egy gazdasági érdekközösség és devizaunió, másfelől egy nemzetállam konglomerátum. Az egyes nemzetállamok pont annyit adnak fel szuverenitásukból, amennyire a mindenkori globális kihívás erre kényszeríti őket.

Eddig nem kényszerítette őket többre. Az Unió kényelmes pozíciót örökölt meg a hidegháborúból – a NATO vigyáz rá. S így a védelem és biztonság költségei részben az amerikai adófizetők pénztárcáját terhelik. Amerikának persze előnyei is vannak ebből, mert nagyhatalmi szempontból jelenleg a világ egypólusú, így Amerika érdekeit semmi sem sértheti.

Kína jövőbeli szerepét nehéz megjósolni. Egyenlőre szép lassan gazdagodik, de szerintem még minden látványos siker ellenére jó időbe telik, hogy a nagyhatalmi politika asztalánál magának kardcsörtetéssel követel helyet. Persze az is lehet, hogy mire ez bekövetkezik, a világ dolgait már nem a fegyverek, hanem kizárólag a pénz dönti el, s ilyen értelemben Kína már ma is jó úton jár.

Az öreg Európában pedig továbbra is a nacionalizmus hátvédharcai folynak. Ahogy erősödnek az „európizáló“, Európát egységesítő törekvések, úgy nyernek teret Európa szerte a szélsőségesen nacionalista tendenciák. Egy nemzetállam polgárából európaivá válni, nagy kihívás ez mindenkinek, de sokaknak elképzelhetetlen egyben. Ezért kellett kezdetektől szőrén megülni a lovat, ezért nem lehetett ajtóstól rontani a házba az európai gondolattal. Globális kényszerek nélkül ebben a kérdésben jottányit sem jutnánk előre.

A nemrég elhunyt Otto von Habsburg előadásait hallgattam huszonöt évvel ezelőtt a közös európai jövőről és akkor még minden olyan utópisztikusnak tűnt. Igaz, akkoriban arról fantáziáltam, hogy egyszer valamikor mindenkinek lesz egy készüléke, valami telekommunikátor féleség, amivel majd fizetni is tud, képes lesz igazolni magát, s minden embertársával azonnal kapcsolatba is kerülhet. S lám, időközben egyik sem illúzió.

Az út ki van jelölve, csak azt nem tudjuk, milyen hosszú és milyen buktatós ez az út. Csak azt tudjuk, hogy minden, ami a világban történik, befolyásolja. A líbiai háború, vagy Görögország államcsődje, a látszat ellenére, közvetve mind a központosító törekvéseket erősítik. Az Unió egységesítő normái, ajánlásai végrehajtó hatalom nélkül nem érnek semmit. Ellenkezőleg! A külpolitikában kifejezetten ártanak.

És itt osztozom Charles Krauthammer kijelentésével: “Lehet, hogy az Európai Unió jól működő szabadkereskedelmi övezet, de bohózatba illik politikai egységként számolni vele, mivel olyan eltérő érdekű szuverén államok együttese, amely hasznavehetetlen a nemzetközi politikában. Az európai szolidaritás nem létezik. Európa képtelen egységesen fellépni.” Csak a következtetésében szállnék vitába vele. Európai szolidaritás igenis létezik, de eddig nem kellett olyan kihívással számolni, mely az európai érdekeket egységesítette volna.

Európa, gazdasági értelemben, a világ legerősebb hatalma. Ha a katonai erőket – a nemzeti hadseregeket – európai főparancsnokság alá helyeznék, azonnal egy amerikai hadsereget megközelítő haderővel kéne számolni. (Jelenlegi formában, NATO főparancsnokság alatt, inkább az USA befolyását erősítik, jóllehet Európa biztonságát is garantálják.)

Ha pedig legalább a külügyét egységesítenék, Európa világpolitikai álláspontját képtelenség lenne figyelmen kívül hagyni. Ehhez jönne még a közös pénzügy, s máris egy klasszikus föderációnál tartanánk. Ha még ettől távol is vagyunk, nem árt szoktatni magunkat a gondolathoz, mert nem hiszem, hogy van más megoldás. Addig pedig poroszkálunk tovább a göröngyös úton, ahogy eddig megszoktuk. Két lépéssel előre, eggyel hátra. A nehézségeket látva, nem vagyok türelmetlen. Lényeg, hogy a jövőbe!