Banánhéj

Vidám gyümölcs

Augusztus végi szelíd napsugár aranyozza be a szombat délelőttöt. Könnyű szellő fújdogál, s az elmúlt napok fülledt hőségét kellemes, késő nyári idő váltja fel. Szikrázó fényekben, napszemüveg szűrte, meleg színekben indulok otthonról motoron. Kissé kapkodva és, mint mindig, az utolsó pillanatban. Sietek, hogy a délig nyitva tartó üzletben halaszthatatlanul fontos beszerezni valóimról le ne késsek.

Mit számít, motorral öröm az élet, kiszámíthatók a menetidők, a késések is behozhatók. Szinte repülök le a hegyről, cirógat a meleg menetszél, lobog rajtam a trikó. Jobb és bal kanyarok váltogatják egymást, dől a motor jobbra, balra, mintha csak hullámokon lovagolnék. Nagy kanyar, kis kanyar, éles kanyar hamar, hamar, víg az élet sebaj, száguldunk, hogy le ne késsünk az elinaló életről, vagy csak egyszerűen a száguldás kedvéért. Dől a motor megint élesen ki a körforgalomból. Rossz az út, pattogós, hullámos, öreg aszfalt, új aszfalt, bazalt kockák, fehér útcsík betétek sűrű összevisszasága.

Hoppá! Mi ez a sötét csík itt a buszmegállóban? – morfondírozok a kanyarból kiérve. Olaj – fut rajtam át a hideglelés – de, akár a sors kezétől irányítva, már pont azon a csíkon gördülnek a kerekek. Hát ez lenne az? Ilyen ez az érzés? – cikáznak fénysebességgel agyamban a megválaszolatlan kérdések, miközben lelassul az idő, s a lelassult időn egyre-másra gázolnak át a feltóduló gondolatok. A kanyarba dőlt motor az olajfolton, akár egy szappan, csúszik ki alólam és a valóság feletti pillanatok időtlenségében azon töprengek, mikor szűnik meg a pillanat, mikor hagyom el végleg addigi létem dimenzióit.

Olajfolt

De csak közeledik a pillanat, az idő meg tágul, állandósulni tűnik ez az ellentmondásos állapot. Mikor már a becsapódást érzem, az is tudatosul egyben, hogy ez már nem az, ami volt, ez már egy új kezdet, mert ami volt, az végleg elveszett a kitágult időben. S mintha csak egy másik égitestről pottyantam volna ide, próbálom összeszedni magam, tapogatom testem, mi az, ami épp maradt, s mivel fizetem meg szerencsés földre érkezésemet.

Feltápászkodom, a motorra ügyet sem vetek. Sokk, rosszullét, fájdalom egyenlő arányban kavarognak bennem, csupa vér a ruhám. Valaki közeledik segítő szándékkal. Szól hozzám, de csak hangfoszlányok jutnak el tudatomig. Lehet, hogy elájulok – gondolom – de aztán mégsem. Motoromat veszi gondjaiba az idegen, én meg összeszedem magam és mentőért telefonálok. Sosem tudom ezeket a számokat, de most egyből beugrik, 104. Egy hölgy veszi fel, s arra kíváncsi, hogy a fejem sérült-e. Nem mondom, csak a jobb vállam fáj nagyon, feltehetően eltörött. De nem merem még egyszer megfogni, mert torzult jobb vállam érintésétől lettem csak igazán rosszul.

A megállóban ülés, oda támolygok. Alig ülök le, amazon természetű idős hölgy érkezik, s ellentmondást nem tűrő hangon szólít fel, adjam át a helyet. Mint a katona pattanok fel, mondom, igaza van, a mentőket állva is meg tudom várni. De hiába várok, mentő nem jön. A hölgyet elviszi a busz, aztán érkezik a másik, pedig szombaton a hegyi járatok nem túl sűrűn közlekednek. Reklamálok. – Legyen már türelemmel egy kicsit, magáért megyünk, csak várjon. – De engem szőrnyű rosszullét kínoz és harmincöt perc után úgy gondolom nem leszek tovább türelemmel, inkább elindulok. Végtére is, öt percre van a János kórház. Hazatelefonálok és autóval jönnek értem.

A baleseti ambulancián guruló ágyra fektetnek és betolnak a sorba. Ahogy számítottam, nem én vagyok az egyetlen szombat délelőtt, még csak nem is a legsúlyosabb. Valaki zacskóban hozza a kezét, többjüket autó ütött el. Sokan vagyunk, nagyon sokan. És miközben a szerencsétleneket elnézem, azon tűnődöm mit akarok én itt egyáltalán. Úgy érzem magam, mintha a strandról jönnék egy méhcsípéssel. A teljesen alulkapacitált baleseti ambulancia egy tábori kórházra emlékeztet, váratlan légitámadás idején, mikor a kórház nyugodt békéjét sebesültek rohama űzi el.

Végre sorra kerülök és a fogaskerekek végiggörgetnek a rutinpalettán. Röntgen, ultrahang, vérvétel, sebkötözés, stb. Hitetlenkedve nézem a felvételeket, melyek nem utalnak csonttörésre. Az orvos sem lát törést, csak az ínszalagok roncsolódását állapítja meg. AC ficam, hangzik a diagnózis és mindjárt a megválaszolandó kérdést szegezik mellemnek. Operálni, vagy nem operálni, döntsek, mert ha igen, azt azonnal el kell végezni. Jó, jó, döntenék én, de mi alapján döntsek? A túlterhelt orvosoktól nem várhatom, hogy még el is magyarázzák, mit terveznek velem, vagy, hogy mi alapján dönthetnék.

Hál‘ Istennek barátom, ki nem volt rest segítségemre sietni, már telefonál, s maratoni telefonon beszélgetésben konzíliumot ülnek felettem a legnagyobb szaktekintélyek bevonásával. Már könnyű dolgom van, amikor a műtétre voksolok. Az „azonnal“-ból persze este tíz lesz, akkor kerülök sorra és a várakozás kinyúvasztott állapotomban igazi kálvária. Harmincöt fokra emelkedik a hőmérséklet, pokoli a fájdalom, elviselhetetlen a szomjam, mert még a reggeli izzasztó futásomat követően sem ittam, azóta sem, s a műtétig már nem is szabad.

A kilenc óra várakozás közben átértékelem dolgaimat. Reggel még reményteljes nap, gyönyörű idő, az ember legfeljebb az élet könnyedségén ütközik meg. Aztán az a banánhéj és minden egy csapásra megváltozik. Mintha csak az élet nem ott folytatódna, ahol abban a végzetes pillanatban abbamaradt. Más énnel bámulok a világra és sok úgymond fontos dolog veszíti el jelentőségét. Számot vetek lehetőségeimmel, s mindavval, amire a következő hetekben számíthatok. Mikor végre a műtőbe tolnak, földöntúli nyugalom árad szét testemben. A felém hajoló altató orvosnő gyönyörű szemeit bámulom.

A kórteremben nővéremtől tudom meg, hogy már túl vagyok a műtéten. Az egész procedúrából semmit sem vettem észre. Egy doboz hideg darabolt őszibarackot tesz elém, s én földöntúli gyönyörűséggel habzsolom. Az éjszaka nagyobbik részében éberen fekszem, mert az alvás az igazi kín. Nem találok kényelmes, fájdalom mentes pozitúrát. A kórházban egész éjjel megy a csit-csat.

Három szobatársam pedig három szólamban horkol körülöttem. Másnap szemügyre veszem őket. Nem túl bizalomkeltő a kinézetük, de a kórháznak sem. Ez itt nem a szép emberek gyülekezete. Az ápolók és ápolónők, de még az orvosok is mind rondák. A betegek meg ijesztőek. Az egyik ápoló idegzsábától szenvedhet, mert arca szinte torzultan asszimetrikus, kifejezéstelen, jószerivel nincs is mimikája. Csak nehezen szánom rá magam, hogy az emberekkel körülöttem beszédbe elegyedjek.

Mindössze két napig kellett a kórházban maradnom. Mikor eljött az indulás ideje, szobatársaimtól könnyek közt váltam el. Mindegyiket külön-külön a szívembe zártam. Ádámot, kinek nemrég született kisgyereke, aki maga alatt bontotta a mennyezetet – pechére, mert ő zuhant le először, a mennyezet csak utána, maga alá temetve és összeroncsolva az egyik lábát. A sofőr Béla bácsit, aki ötvenkilenc óta már kétmillió kilométert levezetett, s akit autó ütött el. Egy épp csontja nem maradt, de legényesen viselte sorsát. Huncut mosollyal mutatta az öreg, hogy már mi mindenre képes egyedül, mert ő ugye nem hagyja el magát.

Robusztus, szikár alakjával, s copfba kötött hosszú ősz hajával afféleképp hatott, akár egy csatából hazatért sziú törzsfőnök. És a pufi Józsit, aki úgy aludt, mint egy bébi, csak a cumi hiányzott a szájából. Őt biciklin érte utol végzete – szintén elgázolták. Hegedű művész létére most törött kulcscsontjával ő is jó időre tétlenségre kárhoztatott. Az idegzsábásnál meg jobb, emberségesebb ápolóval még sosem találkoztam. A ronda kórházat felkötött karommal fájó szívvel hagytam el, mert valahogy otthonossá tette a sorsközösségben megtalált emberség. Elmenőben már senkit sem találtam csúnyának.

Pár nappal később a kötözés után meglátogattam szobatársaimat. Most, miközben ékesszólással próbáltam lelket önteni beléjük, ők voltak meghatva. Különös gondoltam. Miközben az egészség és siker arrogánssá, kirekesztővé tesz, az elesettség és kiszolgáltatottság felszínre hozza sokszor mélyen szunnyadó, legemberibb énünket.