Beleesek

Vannak ezek a Mártonok. A fiam, a költő, meg a férfi, akibe beleestem.

Vannak Gáborok. Az apám, a tesóm, a főportás a hotelben, az író, meg akibe beleestem. Vannak kedvenc Lászlók. A gyerek keresztapja, a kőművész, nem, nem kőműves, keramikus, meg a fotóslaci. És a Ferenceket se hagyjuk ki, van a kollégám, a tesóm keresztapja, és akibe beleestem. Az Assisi, meg még jó pár. Vannak ezek a férfiak, a csodálatos, kacifántos neveikkel, ahogy magukra öltik, viselik, némelyik kifordítja, nem tetszik, a nőnek sem, akkor vissza, lesz belőle díszes kaftán, suba, ködmön, nemesi kutyabőr.

Hallod mikor megérkezem, talán felemeled a fejed, vagy visszaejted. Nem foglalkozol velem, nem szeretsz, nem szeretsz, alszol tovább, vagy úgy teszel, mintha aludnál. Mimet adjam oda, hogy mikor hazaérek, elém jöjj. Mindent megteszek érted, de tényleg, mindent. A kedvenc kajáid főzöm, nem érdekel. Egyetlen dolog érdekel. Mikor egy galamb, vagy rigó nekirepül az ablaküvegnek, a szárnyfoltok ott maradnak az üvegen. Odaülsz, közel, nézed. Lehet, hogy nekem is így kellene hazajönnöm, nekicsapódni kívülről az erkélyajtónak, akkor talán odaülnél, rám néznél. Heló.

A Gábor, az egyik, segít öltözni. Az idei céges farsangra macskának öltözöm, a szőr meleg és büdös, a bal fülem nem akar rendesen állni, egyáltalán: állni, és elkenem a szemceruzás bajuszt. A farkam, a legszebb farok az összes állaté közül, az övemhez erősítve, harisnyanadrág hátul kilyukasztva, a farok pedig harisnyáspippi copfként felfelé konyul. Indulás előtt még álljak a kutya mellé, Gábor fotóz, mosolyogjak, nem mosolygok, nem bírok ki három órát a maskarában, bőgni kezdek, akkor felkap, a kutya ugatva táncol körbe.

Nem hagyhatsz el, mondom a férfinak, mert kinyírlak.

Szombati főzés, nem foglalkozol velem, felemeled a fejed, vagy visszaejted. Belefeledkezem a gulyásba, sietek, Feri jön ebédre, nincs sok idő. Énekelek, már csak a répa, a rádióból múnvókör, főzőkanállal a kezemben hátrafelé táncolok. Majdnem rád lépek. Figyelmeztetésként azonnal elkapod a bokám, gyengéden, akkor rád nézek, de nem engedsz el. Sokáig simogattatod magad, a leves bugyog, kiforr, az indukció megszűnik, süllyedő hab, akkor odébb léphetek. Rám nézel, szelídülsz.

Borneó. Ez is egy olyan név, amibe beleesek, Laci barátom ment oda, egy évet tervezett, kilenc hónap lett belőle, hazajött, mert indulás előtt teherbe ejtette a barátnőjét, aki először el akarta vetetni, aztán egyedül akarta felnevelni, nyolc hónaposan pedig eldöntötte, hogy családot akar. Akkor írt a Lacinak, aki addigra szintén családot alapított, örökbe fogadott egy palackorrú fehér pitbullt, és elnevezte Borneónak. A barátnőnek így lett egy hónap múlva teljes a család, pasi, gyerek, kutya. Megyek hozzájuk babalátogatni, kutya kizárva az előszobába, morog a gyerekre, ez így nem mehet tovább, az asszony szerint. Sokáig maradok, késő éjjel még beszélgetek Lacival Borneóról, hogy maradt volna még, így egyszerre veszti el mindkét Borneóját. Kutya, vagy gyerek. El kell ajándékoznia, mielőtt megharapja a kicsit. Az előszobában Borneó a cipőmön ül. Na ne, nem bírom a dögöket, büdösek, a kanok csavarognak, a szukákra pelenkát kell adni. Ivartalanítsd, mondja Laci, erre a kutya a bal oldalamra áll, és teljes súlyával a lábszáramnak dől. A lyukas nadrágzsebemből egy tízforintos érme esik ki, gurul a küszöb felé, Borneó utána vetődik, elkapja, lenyeli. Megvettem, mostmár az enyém.

Akkor viszont átnevezem, nem maradhat Borneó, akármennyire is. Ha átnevezzük a kutyát, magánhangzós asszonáncot kell adnunk neki, a magánhangzóknak össze kell csengeni. Óbejó. Ez jutott folyton az eszembe, később a one euro, hangzásilag ez is jó, és illik a döghöz, aki reggel nekidől a lábamnak, estig csak a sétán hagy ott pár percre, aztán visszafut, leül mellém lihegve, és felnéz. Boncolgatom, elemzem a nevet, szétszedem összerakom, ez lesz: bort, ne, ó. Bortneó. Erre hallgat.

Beleesek Bortneóba.

Laci ragaszkodik hozzá, hogy félévente látogassam meg őket. Nem rám kíváncsi annyira, mint a pitbullra, aki egészen elfogadhatóan viselkedik, a tied vezényszóra nyúl csak az ételhez, a bal lábam mellett jön, és oda fut vissza, nem kell póráz, figyel rám. Laci kisfia két éves, már nem fél a kutyától, néha leül mellé a fűbe, és nekidől, a kutya hagyja, akkor a gyerek ráfordul, és kétvállra fekteti, gyűri. A palackorrú rám néz, élvezi. A kisfiú feláll, elszalad egy fáig, elbújik, és hívja. Romeo, Romeo, gyere ide hozzám.

A kutya ül, először a gyerekre néz, aztán fegyelmezetten rám, vár, aztán megint a gyerek, révül. Hallgat a Romeora. Hogy ez nekem miért nem jutott eszembe. Néz, aztán lila köd ereszkedik a fejére, a következő pillanatban indul, a gyerek felé üget. Már nem az enyém.

Felemelem a fejem, aztán visszaejtem. Nem kelek fel hajnali sétához. Aztán nem adok neki reggelit. Másnap sem. Szűköl, nem akar a lakásban pisilni. Aztán mégis. Ül a sarokban, szégyenkezik. Nem szólok hozzá, nem nézek rá, nem érdekel. Elmegyek dolgozni, este még mindig ott ül a sarokban. Remeg. Rohadt dög.

Így járnak a csalók.

Másnap egészen korán kelek, most is ott van, csak fekszik, alszik. Ráhúzok a pórázzal, séta, mondom. Nem kell póráz, figyel rám, lógatja a fejét, üget bal oldalon. Elszalad a fához, aztán visszafelé. Világosodik, emelkednek a fények, a sötétlila éjjeli felhőket tolja maga előtt a nap. Romeo beleszalad a késembe. Meglepődik, azonnal leül, engem néz, aztán hörögni kezd, a bundáján a vércsíkok eszembe juttatják a piros-fehér csíkos nyári ruhám. Nyáron majd újra felveszem, lobognak utánam a férfiak. Aztán vigyázni kell velük, nehogy elhagyjanak. Végül mindegyik elhagy.

A kutyát el kellett altatnom, hazudom majd. Bajkeverő volt. Magának csinálta a bajt. Mert vannak ilyen nevek is. Bajkeverők. Mert vannak ezek a Romeok. A Montague-k, meg a volt kutyám.

Rómeó – Mazzag István, 1985

A szöveg Mazzag István: Rómeó című festményének inspiratív lenyomata. (Székesfehérvár, Új Magyar Képtár)