Black Star

Tegnap jelent meg a 69 éves David Bowie Black Star című új nagylemeze. Nos, Bowie minden egyes új alkotása egy hihetetlenül gazdag, tartalmas és a popzene történetében kiemelten fontos életmű egy-egy új mérföldköve, mely saját magán túlmutatva rendkívül sokatmondóan beszél az őt körülvevő aktuális zenei közegről. Már csak ezért is hatalmas várakozás előzte meg az új lemezt.

Ráadásul Bowie nyilván egy ufó, ez világos, az egyik legkülönösebb humanoid a Földön. Semmiféle szabályhoz nem alkalmazkodik, inkább – valószínűleg talán szándéka ellenére – alkotja őket, vagy ha nem is szabályokat, inkább sztenderdeket. Nem lehet róla hatalmas tisztelet és rajongás nélkül beszélni, még akkor sem, ha az ember nem is igazi rajongó, sem rajongó típus.

Bowie 2003-ban, a Reality album megjelenését követően szívinfarktuson esett keresztül, ezért a következő tíz évben csendesebb volt körülötte az élet, ezért is volt hatalmas meglepetés a 2013-as The Next Day, melyet egyébként karrierje egyik legjobb munkájaként tartanak számon. Ezt követően sejthető volt már, hogy Bowie folytatja azt a kísérletező zenei utat, melyet ezzel a lemezzel határozottan megkezdett, és a Black Star nem is okoz csalódást! Az album egyik különlegessége, hogy az idén visszatért LCD Soundsystem zenekar vezetőjét, James Murphy-t is halljuk két dalban játszani.

A Black Star-on mindössze hét dalt találunk, melyek közül négyet már az album megjelenése előtt közzétettek, ezúttal nem volt olyan hatalmas a titkolózás, mint a 3 éve megjelent Where Are We Now című lemezt megelőzően. Az új almbumot Bowie hűséges producerével, Tony Viscontival és szokatlan módon, egy kísérletező dzsessz-együttessel, Danny McCaslin szaxofonos kvartettjével vette fel. A lemez hihetetlen színes zenei utalások és stílusjegyek vegyítése szempontjából: hip-hop, jazz, elektronika és experimentális elemek keverednek egyfajta sűrű szövetben, mellyel valószínűleg sokadik hallgatásra kezd csak közelebbi baráti viszonyt ápolni a klasszikus Bowie-slárgereken felnőtt rajongó.