Búcsú

A görögök ezt tudták és az időt kétféle fogalomként értelmezték. A múló időt kronosznak hívták, a nagy pillanatokat pedig kairosznak. Mindkettőnek volt allegorikus ábrázolása is. Kronoszként a gyakran Aeon-nak nevezett bölcs öregember szolgált zodiákuskereket forgatva, az örök időt szimbolizálva. Ezzel szemben Kairosz egy meztelenül futó fiatal férfi, szárnyakkal a lábán, hosszú előre álló hajfürtökkel.

Ennek megfelelően a kronosz egy mennyiség és inkább fizikai értelemben fejezte ki az idő múlását, a kairosz pedig minőség, ami az emberi élet csillagóráit volt hivatott nevesíteni.

A csillagóra kifejezés Stefan Zweig-től származik és bizonyára ő is a kairoszból indult ki, mikor a Csillagórák novellasorozatában történelmünk sorsdöntő pillanatairól ír.

De nem csak az emberiségnek, egy individuális életnek is vannak csillagórái.

Ezt, ha nem is olyan tudatosan, már mindnyájan megtapasztaltuk. Ilyen pillanatok, percek, órák sosem merülnek feledésbe, ezek személyes életünk mérföldkövei.

Nem csak a végtelen idő sűrűsödik be ilyenkor néhány pillanatba, érzéseink, érzelmeink is más minőségbe mennek át, az élet hirtelen értelmet nyer, anélkül, hogy ezt meg kéne indokolni. A csillagórákért érdemes élni, s bár örökkön lesben állnak, sosem tudjuk mikor jönnek el, s mire megtudjuk, többnyire már elmúltak.

Lányomat vittem minap az állomásra és ahogy közeledett a búcsú pillanata, egyre inkább hatalmába kerített az érzés, hogy a sűrűsödő idővel karöltve a kommunikáció minőséget vált. A szavak már tartalmatlanok és felületesek, immáron nincs mit megbeszélni, hiszen a lélek húrjairól leváló szférikus zene mindkettőnk szívét átjárva elmondja mindazt, amit már a szavak képtelenek.

Két ember kapcsolata a találkozások és búcsúzások pillanatában nyer formát, mert antennánk igazán csak a változásokra van. Születünk és meghalunk, közben szeretünk. Szeretett személyek érkeznek és mennek el, szerelmek születnek és múlnak el. Sokan végleg távoznak, nem csak a mi életünkből, a földi létből is. Mi azonban szerelmeinket és halottjainkat az élők nagy terheként cipeljük tovább, mert már azokból vagyunk, azok által teljesedünk ki, ők életünk világító tornyai, mert mindahányhoz csillagóráink kötődnek.

Becsukódott az ajtó, a vonat elindult és egyre gyorsulva gördült ki az állomásról. Integettem, amíg láttam, vagy már csak látni véltem lányom szomorkás mosolyát aztán dolgomra indultam. Gyönyörű májusi fényben fürdőzött a város, virágzó fák bólogattak a Keleti Pályaudvar mellett. Azon tűnődtem, vajon a látványtól lágyult így el a szívem, vagy a feltóduló érzések festették megejtően szépre a világot.