Cölibátus

A cölibátus ma már nehezen képviselhető.

A szép szólamok és profán pragmatika kibogozhatatlan ellentmondásait mi sem példázza jobban, mint a katolikus egyházban mindmáig érvényben lévő papi nőtlenség, a cölibátus. Mint annyiszor az életben itt is szép elvek fátyolozzák el a valós okokat. A cölibátus gyakorlata oly régi a katolikus (egyetemes, egyigaz) egyházban, hogy ma már senki sem tudja mikor és hogyan keletkezett. Az evangélium ugyanakkor még csak utalást sem tesz arra, hogy Isten odaadó szolgája szüzességet fogadni ill. önmegtartóztatást gyakorolni kénytelen.

A keresztény egyház kialakulása és egységesítése után ugyan sok egyházi vezető és teológus hangsúlyozza a papi szüzesség ill. önmegtartóztatás fontosságát, miszerint az áldozó papok szenvedélyüket Isten szeretetében és a szent szolgálatban hivatottak kiélni. E felfogás eredetét Jézus és az apostolok példájában kell keresni, akik szintén nőtlenségben, vagy önmegtartóztatásban éltek. De a sok ajánlás és tilalom ellenére a papi nőtlenség a 12. századig nem vált általánossá. (Az egyéb felekezeteknél és a többi monoteista – zsidó, iszlám – vallásnál pedig nem is volt sosem téma.)

A dogmák nem változnak a korszellem viszont annál inkább.

A katolikus egyházban a cölibátus végleges bevezetése II. Inocent pápa nevéhez fűződik. A papi nőtlenség komoly gazdasági és politikai előnyöket hordozott a középkori társadalom bizonyos csoportjai számára. Megakadályozta az egyházi birtokok szétaprózódását, mérsékelte a kléruson belüli hatalmi harcokat, biztosította a papok lojalitását és engedelmességét. Mint tudjuk a feudalizmus a földbirtok rendszerre épül, ami egyben a társadalom gazdasági alapját képezi. Ha egy családon belül több gyerek örökölt, a gyermekek számának megfelelően darabolódott a családi birtok.

A papok megélhetését úgyszintén biztosító egyházi birtokok használati jogát a papok gyermekei örökölték. Az öröklött birtokok a nem papi pályára tért utódok által fokozatosan elvilágiasodtak, kikerültek a klérus fennhatósága alól. Márpedig a katolikus egyház birtokait növelni, nem elkótyavetyélni akarta. Ennek egyetlen módja az volt, ha a papok házasságát megtiltják, így biztosítandó, hogy Isten szolgálóinak ne legyenek örökösei.

A papi cölibátus intézménye a középkorban nem egyedülálló jelenség. Az egyszerű emberektől a nemesekig mindenki igyekezett az „öröklők“ számát behatárolni, hogy a családi birtokok ne aprózódjanak el. Minél nagyobb volt a család, annál több fiúgyermeket küldtek papi pályára, a lányokat pedig kolostorba. A családi gondokkal nem bajlódó, anyagi problémákkal nem küszködő, szentéletű rokonok pedig nagy segítséget jelentettek családjaiknak.

Elsősorban másod és harmadszülött fiút neveltek papnak.

A cölibátus mérsékelte az utódok közötti vetélkedést a családi erőforrásokért. Minél kisebb volt a szülői birtok, annál több – elsősorban másod- és harmadszülött – fiút neveltek papnak, vagy küldtek katonai pályára. A katonák talán nem gyakoroltak mindig önmegtartóztatást, de nem házasodtak és a házasságon kívül született gyerekek családjogi értelemben nem számítottak örökösöknek.

A lányok házasságát ugyancsak korlátozni kellett, mert a velük járó hozomány gyakran tekintélyes vagyont vitt el a háztól. Többnyire csak a legidősebb lányok házasodtak meg, fiatalabb testvéreik a kolostorok és zárdák falai között élték életüket. Abban a korban a lányok kiházasítása többnyire gazdasági és politikai érdekek mentén történt. Az apácák és zárdaszüzek azonban úgyszintén társadalmi tőkét jelentettek a családnak, főleg az arisztokraták körében. Különleges nevelést kaptak, státuszukat a kolostor falai között is megőrizték, és „önként vállalt” szüzességük és erkölcsös életmódjuk olyan érték volt, amely a középkori gondolkodás fényében komoly tekintélyt és megbecsülést jelentett maguk és családjuk számára.

A középkor merev, statikus struktúrája semmiféle társadalmi mobilitást nem tett lehetővé. Kívételt ez alól csak a papi is a katonai pálya jelentett. Ezek ugyanis elvileg a rendi korlátokat is áthidaló karrierlehetőségeket kínáltak. Így az egyházi és katonai rangok valamelyikét elnyerő fivérek rendszeres anyagi támogatásban részesítették és értékes politikai szövetségekhez juttatták családtagjaikat. Különösen jelentős segítség volt ez a szegény családok esetében, akiknek sokszor ez volt a felkapaszkodás egyetlen lehetősége. (Lásd Stendhal, Vörös és fekete) A papok és apácák támogatásuk révén javították testvéreik és azok gyerekeinek létfeltételét, végső soron túlélését és szaporodását.

A cölibátus intézménye végső soron gazdasági racionalitást követ.

Mint látható a cölibátus intézménye végső soron gazdasági racionalitást követ. Ha mások lennének a gazdasági meggondolások, hát más erények képeznék a magasztos ideák alapjait is. Ma, mikor már mindez a múlté, az egyház a cölibátushoz a katolicizmus lényegét képező dogmákra (hittételekre) hivatkozva ragaszkodik. A gazdasági okokról ma már senki sem beszél, maradnak a cölibátus erkölcsi erényei.

A baj csak az, hogy a dogmák nem változnak a korszellem viszont annál inkább. A földi élettől elforduló, zord középkorban könnyű volt önmegtartóztatást gyakorolni. Ezzel szemben ma, amikor minden direkt, vagy indirekt módon az erotikáról szól és ezer csábítás leselkedik ránk, nehezen tudom elképzelni, hogy mindahány szentéletű ember elhivatottságával és hitbéli elkötelezettségével ellent tudjon állni ekkora kísértésnek. A tények is magukért beszélnek. A médiák napi szinten tudósítanak szégyenletes esetekről, amik meglehetősen alátámasztják ezt a feltevést.

Tisztelet minden kivételnek, de úgy tűnik a papi szemináriumok (papnevelő intézetek) lassan a ferde hajlamúak gyűjtőmedrévé válnak. A német televízióban napi szinten tudósítanak leleplezett pedofil, perverz, vagy homoszexuális papokról, egyházi méltóságokról és abból kell kiindulnunk, hogy a felderített esetek csak a jéghegy csúcsát jelentik, az esetek legtöbbje homályban marad.

A katolikus vallás ilyetén mindinkább anakronisztikussá válik.

A katolikus egyház dogmáiról nem lehet vitatkozni, mert ezek a hitételek képezik az egyház fundamentumát. És most csak a cölibátusról beszéltünk, a születésszabályzásról, terhesség megszakításról, a nemi élet szabadosságáról, homoszexualitásról – hogy csak a legvitatottabb kérdéseket említsük – még csak szó sem esett. A római katolikus vallás – lévén, hogy az apostoli utódlást magáénak tekinti – a legősibb keresztény felekezet. Értéke is pont ebben rejlik. Reformálni azonban nem hagyja magát. Volt már reformkísérlet, de nem a katolicizmus megreformálásához, hanem új felekezetek létrejöttéhez vezetett. Pl. így keletkeztek a protestáns vallások.

A katolikus vallás ilyetén mindinkább anakronisztikussá (kortévesztővé, idejétmúlttá) válik. A hívőknek talán nem tűnik fel annyira, mert vallásos nevelésük következtében a hittételek, a liturgia napi szinten vannak jelen életükben, s a számukra képviselhető ellentmondások ellenére a vallás hitbéli kapaszkodót ad, mely megóvja őket a modern élet változó és kiszámíthatatlan kimenetelű befolyásaitól. Tény azonban, hogy a keresztény hívők életét szabályzó egyházi tanítások, dogmák és a modern élet valós jelenségei közt egyre tátongóbb és mélyebb szakadék húzódik.

A cölibátus ma már nehezen képviselhető.

Mindazonáltal a mai korral nehezen összeegyeztethető hittételek egyike sem árt annyit a katolikus egyháznak, mint a cölibátus ma már nehezen képviselhető, igencsak tarthatatlan intézménye.