Egy dadogás története

„Mi nem olyan család vagyunk, mondja anyám, amikor szó kerül valakikről, akik szerinte olyanok, amilyennek lenni rossz, de valamiért szívesen cserélnék velük, temérdek jó pontjuk van az én szememben. Többnyire a szomszédokról van szó, meg az ismerőseinkről, akik meglehetősen szedett-vedett népség, és minden visszás megnyilatkozásukat világosan látjuk, tudjuk, értjük, és elhatárolódunk tőlük, amiben csak lehet, no nem nyíltan, csak a magunk számára, magyarosan.

Mi szegények voltunk, és egész vakációban dolgoztunk, teszi hozzá, mezőre jártunk, és a ház körül segítettünk a szüleinknek, jól tanultunk, megbecsültük magunkat és egymást, vasárnap egész nap templomban voltunk, imádkoztunk, énekeltünk. Akkor mondja ezeket, amikor valamiben nem értünk egyet, vagy enni nem akarok, vagy nem azt, ami van, máskor tanulni, vagy nem azt és nem úgy, a ruhám nem tetszik, esetleg világnézeti különbségeket fedez fel bennem, szemtelen vagyok, feleselek, kifociztuk a barátommal a virágoskertet, elgörbült a vaskapu rúdja, mert azon tornáztam, és azt gondolom, hogy ami van, az nem olyan kellene legyen, amilyen.

Akkor is mondja ezeket, amikor valamit akarok, amit szerinte nem kellene, például távlatilag az Everestre készülök, legalábbis a Fogarasi-havasokba, lemezjátszót vagy biciklit szeretnék. A lemezjátszó drága és fölösleges, a biciklilánc becsípte gyerekkorában a szoknyáját, meg is verték érte, korcsolyával is elesett, betört a feje, azért is megverték, de én korcsolyát sosem kértem, hegymászók csak a tévében vannak, ugyan miért akarnék az lenni, még jó, hogy nem focista, ők a mezőre jártak kirándulni…”

Súlyos, kegyetlen, informatív, katartikus könyv Vida Gábor „regénye”.

Ő maga határozza meg a műfajt a belső címlapon. Pedig ez a könyv a regény és a memoár közötti folytonos spektrumban a memoárhoz áll közelebb. Ereje abban áll, hogy nem különleges történetet mesél el, mint például Vajda Miklós az Anyám, amerikai keretben című varázslatos memoárjában. Őt nem Bajor Gizi babusgatta, gyerekkorában nem villában lakott, nem volt autójuk, és a szerző enyhén szólva nem volt adoniszi férfipéldány, mint VM, és a nők… hát azt inkább hagyjuk is.

Toró Attila fotója

Akinek jó tanárai voltak a gimnáziumban, jól tudja, hogy Erdélynek csak a Királyhágón túli Belső Erdélyt illik hívni. Az egyetlen gyerek, Vida Gábor az Alföld román határon átnyúló darabkáján található Kisjenő nevű faluban nőtt fel, szakszerűen a Partiumban, de a nyarait anyai nagyszüleinél, Székelyföldön töltötte. Nyomasztó szülei (különösen a kalapot hordó, erős székely asszony anyja) elől a természethez, illetve az azzal rokon indiánosdihoz menekült. Anyja, mint a fenti idézetből is kiderül, mindig és minden tekintetben a csak az ő fejében élő szabályosság felé próbálja hajlítgatni. Az író ki nem mondja, de lassanként kezdjük érezni, hogy a dadogás innét eredhet – bármennyit is törődik anyja a fiacskája gyógyíttatásával.

A kicsit nehezen induló, de az ötvenedik oldal tájától letehetetlen könyv nagyszabású tablóját adja a kisebbségi magyarság lelkületének, amelynek fő pillére a teljességgel megalapozatlan, nyilván felülről leszivárgó felsőbbrendűségi érzés a románokkal szemben. Érdekes módon, ebben a könyvben csak elvétve akad szereplő a magasabb társadalmi osztályokból, a legemlékezetesebb egy örmény származású román nő, aki franciára tanítja az egyetemre készülő Vidát – afféle pótanya figura.

A könyv súlyos szenvedéstörténet, amely érzékletesen bemutatja nem csak a romániai magyarság, hanem egész Románia szétesett állapotát. Jól tudjuk, mennyivel nagyobb elnyomás sújtotta az ott élőket, miféle alapvető cikkekből szenvedtek állandó hiányt. A magyarokra plusz terhek rakódtak, de – eddig – többé-kevésbé úgy tudtuk, hogy ezt kis mértékben ugyan, de ellensúlyozta a Kincses Erdély sok évszázados szellemi-érzéki-természeti hagyománya. Hát ennek a hiedelemnek hatalmas, visszakézből lekent pofont ad az Egy dadogás története.

Toró Attila fotója

A narrátor a könyv vége felé, egyetemre készülő konzervgyári munkásként döbben rá arra, hogy egyáltalán létezik olyan történeti/szellemi entitás, hogy Erdély, mert ezek szerint az csak bizonyos tájakon, bizonyos társadalmi rétegekben élt. Vida Gábornak végül annyira megtetszett Erdély, hogy Marosvásárhelyen telepedett le, nem követte számos ismerősét, akik Magyarországra költöztek.

Felejthetetlen a bontakozó gyermeki elme önportréja, az aradi bentlakásos olajipari szakközépiskola, ahol rájön, hogy románul nem is dadog, itt többször is szépen utal az Iskola a határon című regényre, miszerint az elszenvedett kegyetlenkedéseket Ottlik egyszerűen elírta előle, de bizony, miszerint bizonyos kínzatás élményeket egyszerűen elírt előle Ottlik, de bizony, ő is átélte ezeket. Innét még csellel, furfanggal haza tud jutni szinte minden hétvégén. Az utolsó előtti fejezetben lejátszódó tizenhat hónapnyi katonai szolgálatból már nincs menekvés. Az tökéletesen szétzúzza a személyiségét, miközben újabb ecsetvonásokkal gazdagítja a román állam szétesését bemutató melléktörténetet: a diktátor bukását már mindenki várta, a román katonatisztek egy magyar bakától akarták megtudni, mi folyik Magyarországon, mi történt 56-ban.

Ez a könyv remek olvasmány is, a talán valamennyire stilizált narrátor a földközeli igazmondás mellett néha elegánsan ide-oda siklik a regény idejében honos és későbbi nézőpontok körül. Azonban hangsúlyosan nem trükköző irományról van szó – az időrendet például szinte sose hagyja el.

Nagy könyv, amely sokat tesz a magyarság visszamenőleges egyesítéséért – mert az ő szenvedésük mostantól a mi szenvedésünk is. Ha komolyan gondoljuk a dolgot, akkor nem lehet Erdélyből csak a szépet és a jót, a távoli múltat kimazsolázni, és ha elolvassák Vida Gábor könyvét, látni fogják, hogy nem is érdemes.

(Megvető, 2017, a kötetet tervezte Pintér József, 373 o., 3699 Ft.)

A 2010-ben indult Vademecum Könyvklub tagjai a hírlevél mellett havonta egy könyvet is kapnak, Török András hírlevélíró választása szerint. A jelenleg 140 tagot számláló klub 2017 januártól rendszeres író-olvasó találkozókkal és más különleges művészeti eseményekkel bővült, a még több élmény érdekében. Jelentkezni itt lehet: info@summa-artium.hu, +36 1 318 3938

(Alapítása óta lelkes tagja vagyok magam is e klubnak. Mindenkinek ajánlom! Blogger42, a szerk.)