Futni jó

Például, ha kergetnek, mert mint tudjuk, szégyen a futás, de hasznos. Hasznos akkor is, ha a busz után futunk, mert elérjük, de kevésbé hasznos, ha a szerencsénk után futunk, mert ha hihetünk Brecht-nek, mindahányan olyan vehemenciával üldözzük a szerencsét, hogy az már utol sem ér bennünket. „Ja, renn nur nach dem Glück doch renne nicht zu sehr denn alle rennen nach dem Glück das Glück rennt hinterher.” 

„Jó, üldözd hát szerencséd De ne nagyon loholj Mindenkit, ki utána fut A szerencse nem ér utol”

Csak sajnos a német nyelvben a szerencse és boldogság egy ugyanaz, tehát a szöveg így is értelmezhető:

„Jó, fuss a boldogság után De ne nagyon loholj Mindenkit, ki utána fut A boldogság nem ér utol”

Dreigroschenoper szabad fordításban, mert a „hivatalost“ nem találtam.

Futhatunk még úgymond fölösleges köröket, vagy mondjuk a lányok után is futhatunk, bár olyan szekér után futni, mely nem vesz fel bennünket, szintén mihaszna elfoglaltság. Hasonló öncélúsággal futhatunk sportból, vagy mondjuk egy labda után, közönség szórakoztatása, önnön határaink átlépése, esetleg mások legyőzése okán.

De én nem erről a futásról szeretnék beszélni. Az én futásomnak mindehhez semmi köze. Nem futok semmi után és másokat sem akarok legyőzni. Csupán testem titkos kincseit szeretném felszínre hozni. Miközben mindannyian a külvilágtól várjuk a boldogító, vigasztaló, felszabadító „drogokat“, elfelejtjük, hogy mindezek bennünk is megvannak, csak ki kell tudni nyerni magunkból. Nem könnyű, annyi bizonyos, testünk nem adja olcsón. Nap nap után szenvedni kell érte. Le kell győznünk hitványabb önmagunkat, győzedelmeskednünk kell önmagunk felett. De ez mindjárt az első lépés. Már ettől megindul valami a mélyben.

Valóságos rituális minden reggel ez a kínlódás. Elindulni, csak elindulni, jaj, az a nehéz! – Ne, csak ma ne! – könyörög minden zsigerem, elmém lázas sietséggel keresi az érveket, miféle halaszthatatlan elfoglaltság okán lehetne a mai futást megvétózni, másnapra halasztani. Ha sikerül, el van rontva a napom. Hát ez szörnyű! Miféle ördögi kör ez, mi irányítja úgy, hogy nincs jó megoldás?

Indulni kell. Még a szobában is futok néhány kört, megnézem telefonom, a mail-jeimet, hátha elszólít a kötelesség. De nem. Már rajtam a futó ruha, mélyen teleszívom tüdőm a friss, dohszagot hordó őszi levegővel, midőn megtárul az ajtó és végre a szabadban vagyok. Ja, még a kertet is vizitálni kell – bár ilyenkor késő ősszel sok látnivaló nincs – de mégis, egy kis időhúzás olyan jól esik. Mikor már végleg nincs mit nézni, fázom és az idő is szorít kissé, meglódulok.

Mint mikor a krumplis zsákot taszigálják, olyan érzésem van, a fittség jelét sem érzem magamon. Az utcán csupa élénk ember sietősen lépdel, igyekszik a munkahelyére. Megemberelem magam, hogy mégse tűnjek egy álmos lajhárnak mellettük, s ha másért nem, hát merő hiúságból élénkítem a tempót. De ettől még nem lesz jobb az érzés és nem csak én, a percek is ólomlábakon futnak. Mire az elágazáshoz érek, kigondolom, hogy ma mire „büntetem“ magam.

Felfutok a kilátóig, (ebbe a rendelkezésre álló idő is beleszól) esetleg a középső szakaszt választom, vagy ma beérem a negyven perces rövid pályával. Jön az első emelkedő. Gyötrelmes, de legalább nem fázom. Mire felérek, már valamelyest bemelegedtem. És – egyre kevésbé megterhelő a futás. Az erdő megélénkül körülöttem, feltárja magát szezonális szépségében. S ekkor már nincs rossz idő. A komor, ködbe burkolózó őszi táj éppoly gyönyörteljes, mint a tavaszi napsugár ígéretes fényei.

Jönnek az első gondolatok. A gondolatok füzérekké állnak össze, aztán már tolakodnak, egymás sarkára lépnek. – Hú, csak lenne egy diktafon nálam! – De nincs, mert bár mindig fogadom, sosem viszek magammal. A ritmus, a tempó, a légzés egységbe forrnak, merő motorikus mozgás visz előre, már nem futok, én vagyok a futás. A szárnyaló gondolatok auráján átszűrődnek az erdő csodái.

Felettem az égen a fák koronái úsznak. Egy, két, há… Tüdőm megtelik, feszül minden odabenn, eufória kezd eluralkodni rajtam. Egy, két há… Róma, Athén, a múlt, jelen, jövő egyszerre kavarognak bennem ritmikusan, s a gondolatok tengerében csak nehezen találok kikötőt, az érzések kavalkádjában a témát lehetetlen biztos ponthoz kikötni, mert az eufória hullámzó sodrában minden kötél elszakad. Akár egy élénk, mozgalmas álomban, színpompás, eleven, de éppoly múlandó, röpke impresszió minden gondolat.

Már hazafelé tartok. Ahogy a végcél közeledik, hatalmába kerít a vágy, hogy hátralevő életem futva töltsem el. Milyen rossz, hogy mindjárt vége! Hiszen még nem is vagyok fáradt. Kár ezért a boldogító állapotért. De aztán, mire a házunknál járok, lassul a tempó. Mint a jó ló, mikor hazaér, automatikusan megállok a kapu előtt. A következő ziháló tíz perc a nap legszebb része. De mire légzésem lelassul, pulzusom megnyugszik, s napi teendőim számbavétele tölti ki gondolataimat, a futás a zsongással, az erdővel, a kavargó, izgalmas gondolatokkal egy múló álomnak tűnik csupán.

A futás, hacsak nem versengés, nem a fiatalok sportja. A rendszeresen futók átlagos életkora ennek megfelelően nem is túl alacsony. A futás, bár kétségtelenül megmozgat, kondicionál, javítja a test ellenálló képességét, segít megszabadulni a felesleges kilóktól és fitten is tart, nem annyira sport, mint inkább spirituális tevékenység. Ez pedig bizonyos érettséget feltételez.

A fiatalok sétálni – a futás light-os alternatívája – sem szeretnek, mert ők nem menni, hanem megérkezni akarnak. Erre a gyerekek szolgálnak jó példával. Ha megkérdezem akármelyiket – jössz velem sétálni? – a válasz mindenkor kérdés. – És hová megyünk? – Ha azt mondom, sehová, csak sétálunk, a válasz egyértelműen nemleges. Ha konkrét célt nevezek meg, már több esélyem van.

Móricz Zsigmond mondta, gyalogolni jó. Gyalogolni tényleg jó, de futni úgyszintén jó.