Jean-Luc Bannalec: Halál Bretagne-ban

Már többször említettem, hogy olvasmányaim kiválasztásának terén (de egyébként is) szeretek változatosan táplálkozni, azaz mindenfélét összeolvasni.

Szeretek időről-időre a nehéz olvasmányok után kézbe venni olyasmit, amit nem ajánlott semelyik guru, csak a szimatomat követve felkapok valamit egy könyvesboltban. Ilyenkor olyan könyvet keresek, ami nem csak szórakoztat, hanem valami mögöttes tudáshoz is juttat. Valamelyik iparágról, egy régióról, lélektani jelenségről… Nos, a Halál Bretagne-ban éppen ilyen. A második bekezdése így hangzik:

„Concarneau, (ejtsd „konkárnó”) a varázslatos »kék város«, amelyet még a múlt században neveztek el így a rakpartjain kiterített világító kék halászhálókról, és amely mostanáig megőrizte ezt a nevét, ragyogott a napfényben. Georges Dupin felügyelő az Amiralban ült, a bárpult legvégében, és szokásához híven kiterítette maga előtt az újságot. A kerek óra a vásárcsarnok szép, régi épületén, ahol az ember minden hajnalban vásárolhatott a helyi halászok hálójába tévedt friss fogásból, hét óra harminc percet mutatott. A nagy múltú étterem és kávézó, amely korábban szállodaként is működött, közvetlenül a rakpart mellett állt, a híres óvárossal szemközt. A hatalmas falakkal és tornyokkal védett ville closeegy hosszúkás alakú, kis szigetre épült, amely festői látványt nyújtott a nagy kikötőöbölben, ahová a lomha Moros torkollott. Amióta két évvel és hét hónappal ezelőtt »bizonyos összetűzések« következtében – ahogy az a belső iratokban állt – Párizsból ide, a világ végére »helyezték át« – pedig az egész addigi életét a csillogó fővárosban töltötte –, Dupin minden reggel az Amiralban fogyasztotta el a petit caféját; egyszerre szigorú és élvezetes rituálé keretében.”

Ennél a könyvnél először csak azt hittem, hogy itt a másodlagos nyereség Bretagne (ahol sohase jártam) beható természet- és társadalomszociológiai ismertetése lesz. De legnagyobb örömömre kisvártatva felbukkant itt egy művészettörténeti vonal is. Gauguin és köre ugyanis néhány évig ezen a környéken telepedett meg, és a krimitörténet ezzel mélyen összefügg.

Ahogy azt minden olvasó sejthette, nem sokáig pihenhetett a mi modern Maigret felügyelőnk. Hamarosan riasztották, hogy gyilkosság történt egy közeli településen. Több késszúrással megölték a helybeli szálloda kilencvenegy éves tulajdonosát, aki több mint fél évszázada vezette a hotelt, és a település köztiszteletben álló polgára és mecénása volt. Már csak a korát tekintve, ugyan ki és miért öl meg egy ilyen embert? És miért napokkal a turistaszezon beindulása előtt?

Dupin csapatával nekilát a szisztematikus szimatolásnak. Hamarosan kialakul a gyanúsak tucatnyi emberre rúgó köre. Az elhunyt korban hozzáillő bizalmasa, alighanem barátnője, aki segített a hotelt vezetni, a helyi múzeum buzgómócsing vezetője, fia és (különösen) undok menye, nála húsz évvel fiatalabb féltestvére, akiből politikus lett, a párizsi muzeológus és mások.

Dupin (ebben is Maigret-re üt) jól és ügyesen használja a csapatát és a helyi rendőröket, de végül is mindig egyedül jön rá a titokra, de állandóan ott motoszkál benne, hogy olyan bizonyítékokra van szüksége, ami majd megáll a bíróságon is. A nagy nyomozás közben minduntalan feltolul benne az a sok minden, amit titkárnője, a helyben felnőtt ötvenes hölgy mesélt neki a breton emberek különcségeiről, a szokásokról és a csak itt honos különleges fogásokról.

Közben lesz egy másik hulla is, történik egy betörés, és folyamatos a helyi notabilitások állandó türelmetlenkedése. És miután meglett a gyilkos, van még egy utójáték, amire nem számít az olvasó. Ennek a nagykutyák összejátszásához van köze. Dupin egyedül, de nem magányosan él. Egy Véro nevű nő telefonál egyszer csak, egy régi barátnő, egy félig lezárt ügyből. És nekem a Brestben, Bretagne fővárosában élő művészettörténész nő is gyanús. Dupin alighanem ráhajt majd egy következő könyvben.

Remek olvasmány volt.

Utána, mint a francia nyelv nagy rajongója (lányaim szerint nem csak frankofil, de egyenesen frankomán vagyok) meg akartam nézni az eredeti címet, és meglepetésemre ezt találtam: Bretonische Verhältnisse. Mivel Magyarországon ma már nem szokás közvetítő nyelvből fordítani, gyanút fogtam. És tényleg, az echte francia név álnévnek bizonyult. A szerző, amikor 1966-ban megszületett, a kevésbé jól csengő Jörg Bong nevet nyerte el a keresztségben. Az Amazonon sok könyvét árulják, többek között franciául is.

(General Press, 2022, fordította Csősz Róbert. A borítót Kiss Gergely tervezte. 287 o., ára 3990 Ft.)

Török András művelődéstörténészt 16 éve ismerem. András volt már: műfordító, tipográfus, angoltanár, kulturálisminiszter-helyettes, a Mai Manó Ház és a Summa Artium alapító igazgatója, az NKA (Nemzeti Kulturális Alap) elnöke és most (többek között) ő a Fortepan önkéntes menedzsere.

2018 és 2019 között remek könyvajánlóit ezen a felületen is publikálta, ezt a gyakorlatot elevenítjük fel blogfolyamunk csütörtöki napjain 2023/24-ben. (Tényleg páratlan Budapest útikönyvéről itt olvashattok.) A 2010-ben András által indított Vademecum Könyvklub tagjai egy kulturális ajánló hírlevél mellett havonta egy könyvet is kapnak, a hírlevélíró gondos választása szerint. E klub 2017 januártól rendszeres író-olvasó találkozókkal és más különleges művészeti eseményekkel bővült, a még több élmény érdekében. Jelentkezni a Könyvklub titkáránál, Kajta Barbaránál lehet: titkarsag@summa-artium.hu, +36 1 318 3938. A B42 kóddal 4.2% kedvezménnyel vásárolható meg a klubtagság, melynek magam is lelkes résztvevője vagyok. Mindenkinek szívből ajánlom! (Blogger42, a szerkesztő.)

Címlapfotó: Veronique Brod.