Kokárda – akkor kell, vagy nem kell?

Mi is ez a  nemzetieskedő maskara? Mit hivatott demonstrálni, szimbolizálni? Politikai elkötelezettséget, világnézetet? Egyáltalán kivált-e még a huszonegyedik század (világ)polgárából valamiféle érzelmet ez a kis címerré formált nemzeti színű szalagocska?

Feltűzzük a kokárdát tehát, vagy ne?

Nekem könnyű dolgom van, mert a kokárdát kora gyerekkoromban csavarták szívem köré, s az azóta is ott díszeleg. Pátoszát nem koptatta meg se az idő, se a köpönyegforgató korszellem. Mióta csak az eszemet tudom, nekem a nemzeti színű szalag beleolvad a márciusba, a csodák márciusába, mikor az élet megújul, s a föld szíve ismét dobogni kezd. Csodás ez az egybeesés ama történelmi eseménnyel, mely talán a legmagyarabb történelmünk fényes lapjain.

A magyar nemzet születését, vagy inkább felnőtté válását ünnepeljük március 15-én.

A kor nagyjai, nemzeti történelmünk panteonjának legelőkelőbb lakói, a magyarság testében zsigeri szinten vannak jelen. Nem tudom, milyen lenne a magyar mondjuk Mátyás király nélkül, de abban biztos vagyok, hogy Petőfi és Kossuth nélkül nem az lenne, ami.

Ők és a forradalom más jeles személyiségei azóta is tudatformáló jelentőséggel bírnak, mert bennük nyer alakot magyarságképünk, identitásunk. S ha ez nem is tudatos, attól még így van. Előttük hajtunk fejet március tizenötödikén, az ő emléküknek adózunk, s  mikor tisztelgünk előttük, önmagunk előtt tisztelgünk. A kokárdát is ezért tűzzük mellünkre.

A magyar trikolór, a piros-fehér-zöld egységformáló erővel bírt a forradalom és szabadságharc napjaiban, s nemzeté válásunk meghatározó szimbólumává vált. Varázsa megmaradt a legvéresebb elnyomások időszakában is, csupán a várva várt szabadság eljövetele után kopott meg kissé. Az utolsó években pedig szinte megosztó erővé vált.

Mert ma megosztott a társadalom a magyarságot illetően. Régen az volt magyar, aki magyarnak vallotta magát, ma az, akit annak tartanak. És, hogy kik? Hát azok, akik magyarabbak a magyarnál, akik jogot formálnak arra, hogy újraértelmezzék a magyarság fogalmát.

Csoda hát, hogy megosztott a társadalom a magyarság és nemzeti szimbólumaink használatának kérdésében?

Mindez a kokárda viselési szokásokban is megmutatkozik. Aki az elmondottakkal nem ért egyet, az nem visel kokárdát. Aki igen, az visel. Aki pedig magyarabbnak érzi magát a magyarnál is, az túl-méretes kokárdát tűz mellére. Az iskolákban, ahol a kokárda kötelező, a diákoknál – a felnőttek példáján okulva – a kokárda üres formasággá degradálódik. A rendszerváltás óta elszaporodott, nem is oly kis számú társadalmi rétegekkel, akiknek március 15-ről még csak fogalmuk sincs, szintén nő a nem kokárdázók tábora.

Én még a szürke szocializmusban nőttem fel, amikor is március 15-én ösztönös szabadság vágy járta át a szíveket és a forradalom ünnepe olyan volt, akár egy össznemzeti sóhaj. A gyermeki lélek roppant fogékonynak mutatkozott erre, mert a kokárdát önként, lelkesen és büszkén viseltük. Pedig akkoriban csak iskolai ünnepségek keretében emlékeztünk meg március 15-ről, mert abban az időben negyvennyolc ünnepe még nem volt munkaszüneti nap.

A forradalom szelleme, mintha csak kísértett volna az évfordulókon, átitatta a társadalmat. Friss tavaszi szélként támadt fel évről évre és rettegésben tartotta a hatalom képviselőit. A rendőri jelenlét minden évben nőtt, a passzív demonstráció is.

A rendszerváltást megelőző utolsó március tizenötödike már nem hagyta magát a rendőri hatalomtól megfélemlíteni, maga keltett félelmet a potenciális energiáját megmutató tömeg békés felvonulásával. Petőfi szelleme pedig kimondva, kimondatlanul ott lebegett a demonstráció fölött:

„Habár fölül a gálya, alul a víznek árja, azért a víz az úr.”

Hát most itt tartunk: Nemzeti ünnepünket darabokra szaggatják. Ki-ki a maga értelmezésében, maga érdekeinek megfelelően sajátítja ki március 15. szellemiségét. Nemzeti ügyeink pártügyekké válnak, nemzeti ünnepeink pártünnepekké. Lassan elhunyt nemzeti nagyjainkat is feldarabolják pártkvóták alapján, s ki-ki a maga darabját saját szertartásának megfelelően temeti el.

Nem szabadna mindig beállni a sorba! Nem kéne, hogy a hangvillát örökké más pengesse, de ehhez a magyarságnak vissza kéne nyerni hallását. A nemzeti ügy mentén való orientálódás pont az abszolút hallást fejleszti. Ha valamire jó egy nemzeti ünnep, hát arra, hogy kicsinyes, önös érdekeket félretéve, még ha rövid időre is, egybeforrjon a társadalom, felvillanjon a nemzet szelleme.

Nemzetünk történelme rávilágít, hogy elválaszthatatlan sorsunk, hogy közös út vezetett a mába, s nem kevésbé közös út vezet a jövőbe is. Vegyük hát komolyan önmagunkat és próbáljunk diadalmaskodni nagyritkán hitványabb önmagunk felett!

És merjünk egy kicsit romantikusak lenni! Higgyük el, ha valamitől, hát attól lesz jobb a világ, hogy nem veszítjük el a jóba vetett hitünket! A forradalmak csodája épp abban rejlik, hogy elhozza az embereknek a purgatóriumi tisztítótüzet, ami – ha csak napokra is – átjárja és megtisztítja a lelkeket. Ez történt negyvennyolcban, az őszirózsás forradalomban, ötvenhatban és a harmadik köztársaság kikiáltásának napján is.

Valamikor régen, a poézisre még szomjazóbb világban, azt a pátoszt éreztem én is a szívemben a friss, márciusi szélben lobogó kokárda alatt, amit a márciusi ifjak akkor, ott, azon a megrészegítően szép napon. A kokárda százhatvannégy éves hagyománya jó lehetőséget ad arra, hogy kimutassuk összetartozásunkat és elkötelezettségünket közös múltunk értékei iránt,  És arra, hogy szerencsétlen Petőfit se hazudtoljuk meg.

„Hol sírjaink domborulnak, unokáink leborulnak, és áldó imádság mellett mondják el szent neveinket.”