Lótuszvirág nőtt a lány tüdejében!

Sok olyan könyv van, melyek filmre vitelét lehetetlennek tartotta a szakma hosszú évtizedeken át.

Ilyen volt a Felhőatlasz, a Pí élete és e bejegyzés (soká előkerülő) témája, a Tajtékos napok (L’écume des jours, 2013) című alkotás is.

Aztán jött egy doboz, ami egyre kisebb lett és egyre gyorsabban, ráadásul egyre hatékonyabb (cél)programokkal fordította le a nullák és egyesek millióit a másodperc tört része alatt megjelenítendő pixelekre. A számítógép alapjaiban változtatta meg a filmipart és itt nem csak az analógból digitálisra váltott képrögzítési eljárásokra gondolok, hanem az eleve processzorok által életre hívott „valóságra” is.

Ahogy erről több korábbi cikkemben is írtam már, Steve Jobs tomporát is ez az új, születő iparág (és persze saját maga) mentette meg, amikor kirúgták az általa alapított Apple-től, melyet követően nem tudta sikerre vinni a Next nevű cégét. A 100%-ban számítógép animálta filmeket gyártó Pixar és a Dreamworks sikerén túl, természetesen a valódi helyszíneken játszódó hús-vér színészeket szerepeltető mozgóképekben is viharos sebességgel terjedt el a CGI (Computer-Generated Imagery) technika.

A show-business hollywoodi fellegváraiban hamar megértették, hogy a virtuális valóságból nagyon is valóságos pénzt lehet csinálni.

Az elmúlt évtizedekben pedig néhányan azt is kitalálták, hogy aztán ebből a pénzből hogyan lehet virtuálisat kreálni (nem a Bitcoinra gondolok), aztán újracsomagolni, aztán felfújni és hagyni, hogy a dagadó konzum-sóvárból színes-szagos légvár legyen. Jelzálogból. De ez egy másik történet, melyet egy csütörtöki napon osztunk majd meg olvasóinkkal.

Azonban a CGI elburjánzásával, öntudatlanul ugyan, de Pandora szelencéjét nyitottuk ki.

Az ingerküszöbünket erőszakosan egyre feljebb lökdöső látvány orgia loppon háttérbe szorította a filmszínház (tudom mára értelmezhetetlen, avítt szó) mozgóképeinek egyéb, korábban fontosnak számító erényeit, mint pl. story (fel tudjátok idézni az utolsó Bond történetét?), mondanivaló (mikor beszéltetek egy filmről egy héttel a megnézése után?), hitelesség (valódi emberek valódi problémáival mikor találkoztatok utoljára filmvásznon?).

A csak 39 évet (de milyet!) megélt Boris Viantól, mint oly sokan, először az álnéven (álfordítóként) írt Köpök a sírotokra (J’irai cracher sur vos tombes,1946) című regényt olvastam. Aztán a „Venyigeszú és a plankton” szóleleményei következtek és harmadikként jött a „Tajtékos napok” megható és szívtépő (a szó szoros értelmében is) szerelmi regénye. Ezzel lassan ugyan, de meg is érkeztünk a filmhez, amely, ahogy a regény is, groteszk, szürreális és abszurd.

Az Alien Rh- vérrel maró társadalomkritikai ámokfutás során Tekken-duplaforgórugás-saller-koki kombót kapnak a teljesség igénye nélkül a következők: az álszent egyház („kegyelet teljes” szartartás során talajvizes tömegsírba hórukklengetett hulladobás), a francia kultúr-filo-sznobok (a kiforgatott nevű Jean-Sol Partre filozófus vonal), a versenyző kapitalizmus (házasság dodzsem verseny), a kliségyáros Hollywood (Love story korcsolyázás), a francia túltolt haute cuisine (csapból angolna stop motion + ételek letúrása asztalról), és haute couture (önálló életet élő cipő) sznob túlzása, a technokrata gépvilág (emberi hő kelti ki a fegyverpalántát) stb.

Kissé visszaugorva e cikk elejére, nyilvánvaló a szürrealitástól nem idegenkedő Michel Gondry (Björk klipjeit is ő rendezte) koncepciója. (és Az álom tudománya, Egy makulátlan elme örök ragyogása) Roppant tudatosan nem CGI-t használ a trükkökhöz, hiszen pont azt a világot vizeli le Vian szinte az összes művében, hanem archaikus filmes eszközökkel tiszteleg a múlt előtt. Stop motion technika (ételek!, cipők, csöngő bogár), vetített képek (egerek) és fonálból szőtt napsugár, fonaltüdő, illetve szív bábelemek eszköztárából válogat kaotikusan, hektikusan és zavarba ejtően az avantgárd zseni.

Vian, matematikus és műszaki végzettsége mellett maga is jazz muzsikus volt (zenélt Miles Davissel is, Davis mamma fel is tűnik a filmben) és ez a filmen is érezhető.

Duke Ellington zenéje, a sandacsacsa fizikus-tánca remek hangulatot ad ehhez az adaptációhoz.

FIGYELMEZTETÉS! A film nyilvánvalóan megosztó és kegyetlen, főleg az általa használt bonyolultabb szimbólumrendszer miatt. (A tüdőrák betegséget egy lótuszvirág metaforával bemutatni azért „nem semmi”.) Kétszer kell megnézni a filmet. Máshogy fogalmazva, kétszer is meg lehet (érdemes) nézni. Annak idején kb. 16-an ültünk a moziban, melyből 3 pár kiment a film közben. (Igaz a Westendben néztük meg, nem a PuskinToldiMűvészben. Vettünk előtte tintapatront a Média Marktban a gyereknek.)

Audrey „Amélie élete” Tautou is tetszett, de mellékszereplőként a Nicolast játszó Omar Sy (Életrevalók óriási film, nézzétek meg!) is sok jelenetben tündököl, továbbá Roman Duris (Colin) is remek választás. Gad Elmaleh és Tautou pompás kettősét még a Drágaságom (Hors de prix, 2006) című filmben is szerettem. Gad ebben a moziban jól hozza az erkölcstelen vulgaro-filozófus sznob szerepét. Casting ötös alá!

Ezért a filmért még a zöld darazsat is megbocsátottam Gondrynak.

(Pedig az nem kis dolog!) Kíváncsi lettem a Tajtékos napok korábbi adaptációira. (Nem lesz könnyű kitúrni őket…) A szívritmuszavarban szenvedő Vian egyébként akkor kapott szívrohamot, amikor az általam már említett parodisztikus „Köpök a sírotokra” című munkájának filmes adaptációjának premier előtti vetítését nézve felállt és dühödten kritizálta az általa hamisnak vélt filmet.

Életének 39 éve alatt valószínűleg többet élt, mint egy kisebb, nyárspolgárok lakta kertvároska lakosságának 95 %-a.

Ha ezt a filmet láthatta volna, valószínűleg elégedetten csettintett volna, majd másnap írt volna egy vitriolos kritikát a plazamozik közönségéről. Így rólam is. RIP Boris!