Nelson Mandela öröksége

Kétségtelen, hogy a múlt század ikonikus figurája, Nelson Mandela élete csak kevesek sorsával mérhető. Fiatal ügyvédként polgárjogi aktivista, majd egyre radikálisabban küzd a feketék elnyomása ellen. Negyvenegynéhány évesen, a hatvanas évek elején bebörtönözik, majd 1964-ben életfogytiglanra ítélik. A börtönévek alatt – nem kevésbé felesége Winnie politikai és nemzetközi tevékenységének köszönhetően – Mandela a dél-afrikai „szabadságharc” szimbólumává válik és jelentősége messze túlnő önmagán.

Huszonhét évet tölt börtönben, miközben az idő érik, az apartheid a nemzetközi elszigeteltség folytán egyre tarthatatlanabb. A tőke menekül az országból, a nemzetközi embargók következtében leértékelődik a rand, a nyersanyag export szünetel. 1990-et írunk. Botha elnök lemond, őt Frederik de Klerk váltja, aki az apartheid rendszer feladását és a békés átalakulást szorgalmazza. Mandelát kiengedik a börtönből és mint az ANC (African National Congress) vezéralakjával tárgyalóasztalhoz ülnek.

Ekkor mutatkozik meg Mandala valódi nagysága. 

A személyes bosszú érvényesítése helyett hajlik a társadalmi kompromisszumra, hiszen az ország elemi érdeke, hogy a tőke ne meneküljön, inkább jöjjön egy befektető barát, polgárháborútól megkímélt országba. Így a polgárjog megreformálása és az apartheid törvények eltörlése ellenére a gazdaság és a tulajdon viszonyok érintetlenül maradnak. A „fehér” világ fellélegzik. Mandela-t és Klerk-et békés átmenet előkészítéséért és a társadalmi átalakulás megszervezéséért ’93-ban megosztott Nobel díjjal jutalmazzák.

Mandela-t az első szabad választások során az ANC jelöltjeként 1994-ben elnökké választják.

Micsoda élet! A börtönből egyenesen az államelnöki székbe!

Fő programját a szegénység leküzdésében és a szegény néprétegek katasztrofális egészségügyi helyzetének javításában jelöli meg. Egyikben sem sikerül előbbre jutni. Sikerei – nemzetközi tekintélyének köszönhetően – országa népszerűsitésére korlátozódnak, sokat utazik és mindenféle díjat gyűjt be egy nagy élet jussán. Amilyen sikeres ellenálláló volt, annyira eredménytelen a politikai tevékenysége, politikai öröksége pedig katasztrofális. Ő még jó „király”, csak egy ciklusra jelölteti magát – talán azt remélve, hogy utódai jobban értik a dolgukat. Jobban is értették, ami a korrupciót és a személyes meggazdagodás perspektíváját illeti.

A helyzet azóta Dél-Afrikában egyre rosszabb.

A szegénység már a fehérek közt is felütötte a fejét, a feketék rosszabbul élnek, mint az apartheid idején, a bűnözés nőtön-nő, ráadásul az AIDS valóságos népbetegséggé vált. Az ANC tekintélye megkopni látszik, egyre többen próbálnak politikai tőkét kovácsolni abból, ami a kilencvenes évek eufóriájában elmaradt – a gazdaságra is kiható társadalmi reformok felvetésével. A földbirtokok és a termelőeszközök nyolcvan százaléka még mindig a lakosság tíz százalékát kitevő fehérek kezében van.

Jövőre választások lesznek (a cikk 2018-ban született, 2019-ben újra nyert az ANC. A szerk.) és Ramaphosa elnöknek nagy fejtörést okoz, hogyan tudja az egyre népszerűbb radikális EFF párt vitorlájából kivenni a szelet, amelyik az általa zimbabwei hősnek aposztrofált Mugabe elnök példájára a teljes, ellenszolgáltatás nélküli földkisajátítás mellett kardoskodik. A zimbabwei példa ismeretében tudjuk, hogy ez Dél-Afrikában hová vezetne. Jól jönne most egy-két Mandela szlogen, amit ma készpénzre, (randra) lehetne váltani. Pl.:

„Lehetetlennek tűnik, amíg meg nem csinálod.”

Nos így állnak a dolgok ma a Dél-afrikai Köztársaságban, amiből a nyomornegyedek lakói és a fokvárosi Táblahegy lábánál elnyúló luxusövezetek egyszerű halandói semmit sem vesznek észre. A nagy bűnözés ellenére valóságos turisztikai boom vette kezdetét a századforduló körül és a trend szakadatlan. Nem csak turisták, alternatív életformát keresők, gazdag outsider-ek, művészek  úgyszintén új otthont találnak Fokvárosban, mindazon előnyök tudatában, amit ez a város kínál. A magas szintű gasztronómiai kínálat, szolgáltatások és bevásárlási lehetőségek a világ gazdagabb részeiről érkező közönség számára kifejezetten olcsó, a város klímája egyedülálló.

A természet meg maga a csoda.

De nem csak a világ gazdag féltekei felől jönnek a klímaturisták, afrikai bevándorlók is tömegessen érkeznek, akik tovább sanyargatják a 27 százalékos munkanélküliséggel terhelt gazdaságot, tovább nyomják a legszegényebbek béreit. Így persze a társadalmi különbségek és feszültségek csak nőnek, egyre nőnek. A bűnözés is. Éhes embernek nincs morálja és valóban a kísértés hatalmas, hiszen az ő szemükben minden európai kinézetű ember egy két lábon sétáló, vastag pénztárca. Sötétedés után nem igazán tanácsos az utcán kószálni. Azt pedig, hogy a feketék egymást is tömegesen gyilkolják, többnyire az etnikum magánügyének tekintik.

Szeretem Afrikát és aggódom a sorsáért.

Isten elfelejtett gyermekei élnek itt, akik már megszenvedték a múltat és jelent. Nem azt mondom, hogy az apartheid az egyetlen működő szisztéma, még ha sokan ki nem mondva erre is gondolnak. De azt sem, hogy ez a teljesen más értékrendekből álló világ csak az Európában bevált politikai szisztémákkal pályázhat az üdvözülésre. Gondoljunk csak a kínai modellre! Polgárjogok helyett gazdasági lehetőségeket, jólétet kaptak az emberek és ha ma választaniuk kellene, valószínűleg zavarba is jönnének. A Tienanmen téri hősöket a nemzet lelkiismeretéből a jólét és a szédületes fejlődés teremtette össztársadalmi amnézia régen kivetette.

Vagy gondoljunk Dubaira!

Ott sincs demokrácia, viszont működik minden. Óriási a közbiztonság és senki sem a polgárjogokkal van elfoglalva, hanem saját életpálya modelljével. Ez persze más egy pakisztáni építőmunkás, egy kenyai takarítónő, vagy egy amerikai üzletember esetében, de mind ugyanazt csinálja, csak a saját szintjén. És ha már Európát említettük, büszke polgárjogi intézményrendszerünk kétszáz év szakadatlan harcának és fejlődésének eredménye. Miért hisszük azt, hogy ezt a világ más tájain külső erővel, erőszakkal kéne bevezetni?

Tudom persze, hogy egyik modellt sem lehet közvetlenül a dél-afrikai viszonyokra érvényesíteni. De talán elgondolkodtató lenne, hogy a társadalmi felemelkedést, jólétet, közbiztonságot, iskoláztatást és egészségügyet érintő intézkedéseket nem olyan politikai jogoknak kellett volna megelőznie, amik az előzőek hiányában csak a káoszt és a társadalmi feszültséget növelik.