Mi lesz Lenin elvtárssal?

Tanulni, tanulni és tanulni – írta Pál barátom múlt csütörtöki bejegyzésében Lenin elvtársat idézve, akit tudvalevőleg nem csak e kijelentése okán szerettünk, vagy nem szerettünk, de akár így, akár úgy – hál‘ Istennek Lenin elvtárs már mindenképp a múlté – nagy fejtörést okozva azoknak, akik Lenin megkopott, de még véglegesen el nem kopott nimbuszának végső, a Vörös tér szőnyege alá csak nehezen söpörhető tárgyi bizonyítékával nem tudnak mit kezdeni.

by ko taro

A vörös gránitból épített impozáns mauzóleum előtt, mely Lenin emberfölötti alakjának hivatott örök emléket állítani, évtizedekig hosszú sorban várakoztak a kontinensnyi országból odazarándokoló hívők, hogy a szocializmus eme szentélyében tiszteletüket tegyék a nagy eszme egyik megalkotójának és legkövetkezetesebb harcosának bebalzsamozott holtteste előtt. És nem csak a hívők, hanem a világ minden tájáról érkező turisták is sorban álltak, mert – ha nem is az elvtársak elkötelezettségével – azért ők is kíváncsiak voltak Leninre, a történelmi figurára, akinek imádata országában Óegyiptom óta először támasztotta fel a halottkultuszt.

Lenin a szovjet-orosz identitás részévé vált, sokan már nem is azért kötődnek hozzá, mert hogy a történelem beigazolta volna teóriáinak helyességét, hanem, mert  Lenin  az orosz nép huszadik századi identitástudatának egyik meghatározó elemévé vált. Egy olyan tartó pillér, amit jelenleg még nagyon nehéz kiváltani – legalábbis az idősebb korosztálynál. Ez egy furcsa anomália, amit mi is tapasztalhattunk a rendszerváltás után. Sokan nem azért ragaszkodtak a szocializmus értékeihez, mert megingathatatlan volt meggyőződésük, hanem mert különben nem tudtak volna elszámolni életükkel, életük munkájával.

Ez a Biszku Béla, vagy Vida Ferenc jelenség alapja. Vida a koncepciózus Nagy Imre perrel kapcsolatban azt nyilatkozza – bár amikor a filmet lejátszották előtte, már az új idők, új értékrendjéhez szokva, bizonyára másképp élte meg mindazt, amit látott, mint akkor, ott a „nagy eszmétől“ hevítve – ha ma lenne a per, ma sem ítélkezne másképp. Nyilvánvalóan gyerekes dacból mondja mindezt, mert csak két választása van: vagy irracionálisan ragaszkodik igazához, vagy szembeköpi magát. Ő a harmadik lehetőséget válassza. Ragaszkodik igazához, majd nem sokkal később öngyilkos lesz. A Biszku interjú során ugyan ez a pszichózis érhető tetten.

Kettőjük kiragadott példája egy egész generációt reprezentál. A tettesek és az áldozatok néha nagyon közel állnak egymáshoz, néha ugyanazok. Az oroszok persze nálunk sokkal „rosszabb“ helyzetben vannak, mert a szocializmust nem mi találtuk ki, miránk csak ránk kényszerítették. A tizenkilencedik század munkásmozgalmi harcai Oroszországban jutnak el végső konzekvenciáikhoz, az oroszoknál nyer először alakot a létező reálszocializmus – nemkülönben Lenin meghatáró szerepe következtében.

Ez a történelmi tény az orosz emberben küldetéstudatot teremt. Más kérdés, hogy a szocializmus a munkásmozgalom szüleménye-e, vagy torzszüleménye? Nos, aki csinálta, annak semmiképpen sem az, legfeljebb annak, aki szenvedett tőle.  Ha már láthatóvá válik, hogy egy tűzzel-vassal fenntartott, ideológiákra épülő rendszer történelmi zsákutcába téved, hát jó szándékokra hivatkozunk. Mi csak jót akartunk, jó eszméktől vezérelve, s ha nem is sikerült, legalább megpróbáltuk.

Sztálin aláírása

Hogy hányan fizették meg e próbálkozás árát? Nos, mikor egyszer Sztálint nyugati újságírók arról faggatták, hány ember halála terheli eddig a rendszer lelkiismeretét, Sztálin visszakérdezve válaszolt: Maguk szerint egy jó eszme hány embert ér meg? Az ideológiák korában mindez természetesnek tűnt és nem az ember volt embertelen, az ideológia írta felül cselekedeteit. Ma mindez a múlté. Maradtak csupán az emlékek meg a mauzóleum Lenin foszladozó holttestével. Mi legyen vele? Lenin a leggondosabb ápolás mellett sem húzza soká, csak idő kérdése míg végleg elfoszlik. Talán nem kell erőltetni a megoldást egy ilyen ambivalens kérdésben. Az idő úgyis mindent megold.