Légy óvatos a kívánságaiddal!

– Sei vorsichtig mit deinen Wünschen, die könnten in Erfüllung gehen! (Légy óvatos a kívánságaiddal, mert még valóra válnak!) – mondotta egykor müncheni barátaim egyike, egy roppant adekvát szituációban és szavai visszacsengenek fülemben. Kicsit más megközelítésben, de hasonló témában írtam erről múlt csütörtöki bejegyzésemben, nevezetesen, hogy két tragédia van az életben: ha nem kapod meg azt, amit akarsz, vagy, ha megkapod. Ebben persze most sokan kételkednek, mondván, ha választhatnak, azért ők inkább a második „tragédiát“ részesítenék előnyben.

Hál‘ Istennek legtöbbször ez nem választás kérdése. Néha ilyen, néha olyan lapot oszt az élet, nekünk már csak a végkövetkeztetés levonása marad. Tehát nem a „lapon“ múlik, hanem a konklúzión, mert a bölcsek kinyilatkozásai akkor nyernek végső visszaigazolást, ha saját bőrünkön tapasztaljuk meg hitelességüket. Márpedig én keservesen tapasztaltam meg az iménti kijelentés hitelességét.

Történt mindez a húszas éveim derekán, müncheni „kirándulásom“ kezdetén. A farsangi szezonban Münchenben akkor is és most is, tombol az éjszakai élet. Ez a csajozós vadászszezon is egyben, s mi, apróbikák ritkán szalasztottunk el egy ilyen kíváló alkalmat vadászösztöneink kiélésére. A farsangi bulik valahogy mások. Sokkal alacsonyabb a gátlásküszöb, ilyenkor mindent szabad, ami egyébként a jópolgári erkölcsökbe ütközne. Ennek megfelelőek a ruhák, jelmezek – minél bolondabb, idiótább, annál megfelelőbb.

Én azt hiszem, azon az estén, mikor is a haverokkal kitaláltuk, hogy belevetjük magunkat az éjszakába, rögtönzött jelmezemmel egész jól illettem a farsangi képbe. Egy kimustrált lepedőt lyukasztottam ki, hogy fejemre húzhassam, s úgy emlékszem evvel már ki is merült a kreativitás. Alatta semmi, ami az éjszakai elvárások tükrében praktikusnak tűnt. Azt hiszem – hogy biztosra menjek – még ki is sminkeltettem magam, végérvényesen valami béna buzit csinálva magamból.

A választásunk a Löwenbräu Kellerre esett, ami elnevezésében félreértésre ad okot, mert a Keller (pince) ez esetben nem fedi a valóságot, inkább palota illene rá, lévén, hogy a több emeletes épület ezer zeg-zugával, kis és nagy termeivel, sok száz ember befogadására alkalmas és híres a fasching, azaz farsangi báljairól.

Én elvarázsolt szerelésemben – hülye kinézetemnek igyekezvén megfelelni – egy pillanatig sem vettem komolyan magam és jottányi sanszot sem remélve, az esélytelenség felszabadító lazaságában csókolgattam a szembe jövő csajokat és csak csodálkoztam, hogy idióta kinézetem, s hozzá passzoló viselkedésem milyen meglepő visszhangra talál. Így hát egyre bátrabban, látszat önbizalmam valódivá fokozva, folytattam a bohóckodást.

És akkor nagyhirtelen, a sok lánnyal váltott felületes, futó puszizkodás közben, feltárult előttem egy arc, éles kontúrral különülve el a sokaságtól. A rutin bizalmaskodás után rám mosolygott és nekem megroggyantak a térdeim. Nem állítom, hogy ő volt a legszebb, akit életemben láttam, de annyi bizonyos, hogy varázslatos mosolyára halálom órájában is emlékezni fogok. Angéla, mert úgy hívták, egycsapásra részévé vált életemnek. Azon az éjszakán szívemben kivirágzott a hirtelen jött, váratlan szerelem, ami mindig lesben áll, de minden mohó várakozás ellenére, csak ritkán csap le ránk, s ha meg azt teszi, azt kívánjuk, bár csak ne tette volna.

Angélával a bimbódzó szerelem langyos farhullámában ringatózva töltöttem az est hátralévő részét és nem emlékszem, hogy lett volna életemben még egy ilyen tökéletes, tömény boldogságba oldott este. Szerelmek jönnek-mennek az ember életében. Kicsik, nagyok, könnyedek és nyögvenyelősek. Angéla még csak nem is volt életem legnagyobb szerelme, de azt az estét senkivel sem sikerült azóta sem felülmúlni, az elmúlt harminckét év alatt.

Az élet azonban nem egy estéből áll, a bálnak – ha mégoly tündérmesébe illő is -, egyszer vége szakad. Lekapcsolják a villanyokat és – mint Hamupipőkében – egycsapásra megszűnik a varázs. Kapcsolatunk nem állta ki az idők és a hétköznapok próbáját. Én még akkor indultam a bizonytalanba, Angéla már meg akart érkezni a biztosba. Pár hónap után világossá vált, hogy nem fogom tudni őt megtartani. De túl értékesnek tartottam ahhoz, hogy a semmibe tűnjön, így kapcsolatunk végső, szomorkás fázisában érett bennem az elhatározás, hogy Angéla szerelmemet legjobb barátomnak ajándékozom közelgő születésnapjára. Öntetszelgő látszat önzetlenségemben azt kívántam magamban, bár csak lennének együtt boldogok.

Ők már azon az ominózus estén megismerték egymást, mert a farsangi bulin barátom is részt vett és éppúgy lelkesedett Angéláért, mint én. Elkezdtem hát Angélának fortélyosan arról beszélni, milyen jó várományos is az én barátom, milyen jó parti. András akkortájt nyitotta meg saját, rezidenciának is beillő fogorvosi rendelőjét – akkoriban a fogorvosok betegre keresték magukat Münchenben – és a nyitó bulin természetesen mi is hivatalosak voltunk. A kápráztatás túl jól sikerült. Barátomat beavatva már csak tervet kellett szőni az „átadás“ részleteiről. András szülinapját hármasban ünnepeltük, s az est fénypontján közöltem vele, hogy Angéla az én ajándékom. A lány persze szörnyen zavarban volt, de józan esze és a női pragmatika felülírta felháborodását, kuncogva bár és lelkiismeretével küszködve „beletörődött“ abba, hogy ő az ajándék.

Én talán csak halványan, szívem legmélyén reméltem, hogy nem törődik bele, hogy nem megy el. De ment. Még azért kijárt nekem egy ölelés, egy forró puszi, szimbolikus köszönet az együtt töltött négy-öt hónapért és talán önzetlenségemért is. Mikor becsukódott mögöttük az ajtó, s nevetgélésük utolsó foszlánya is elhalt a lépcsőházban, dermedten, fagyos magányban feküdtem ott egyedül, magamra hagyva és azt hittem a föld is megnyílik alattam. Annak az éjszakának halálos kínját az ellenségemnek sem kívánom. A következő napok is a teljes talajvesztettségben teltek, s talán túl sem élem, ha nem az álomszép norvég Szilvia ölében sírom ki magamból szerelmi bánatomat.

Nem sokkal később, mikor az összes haver ismét együtt volt és én nem várt kínjaimról beszámoltam, hangzott el Miki barátom szájából a címadó és elgondolkodtató kijelentés. Azóta is sokat idézem. Barátom és Angéla kapcsolata egyébként reményteljesen indult. Andrást felvetette a szerelem. Ez lett kapcsolatuk végzete. Féltékeny családja nem hagyta, hogy egy jött-ment nő elorozza előlük az aranyborjút. Addig áskálódtak ellene, míg csak jó egy év után szét nem túrták őket. Bár családjához mindvégig lojális barátom még részben el is hitte azt a sok badarságot Angéla érdekorientáltságáról, amit rokonai magukból kiindulva róla terjesztettek, de Angéla elvesztését valójában sosem heverte ki.

Angélából, aki kurva is volt, érdek is mások szemében, remek feleség lett és három fiúgyermeket nevelt fel. András, akinek sokat köszönhetek, mert barátként is örökkön apáskodott felettem, gyermektelen maradt. Sokszor példálóztam – többek közt rá gondolva – hogy a sors furcsa fintorából azok a férfiak maradnak gyermektelenül, akikből a legjobb apák válhatnának. A nagy boldogság mindvégig elkerülte, s mielőtt pár hónappal ezelőtt, még viszonylag fiatalon örökre lehunyta szemét, talán ezt gondolhatta: Legyen átkozott az a boldog pillanat, mely egész életemre boldogtalanná tett! Barátságunk felett pedig mindvégig ott lebegett a ki nem fecsegett régi titok közös szerelmünkről, mely barátságunkat sírig tartóan összekovácsolta.