Vágyak és remények

Gyermek koromban hányszor nyomtam laposra az orrom jéték boltok kirakat üvegén! Hónapokig álltam, fáztam, lázasan reménykedve, rendíthetetlen türelemmel vártam a kirakat előtt, hátha egyszer mégis csak enyém lesz az annyira áhított játék. Ha aztán végül sikerült valamilyen alkalom ürügyén kitaposnom anyámból, vagy a rokonságból, és azt a földi csodának számító kincset kezemben tartva, hitetlenkedve botorkáltam ki az üzletből, már az első lépéseknél elfogott a bizonytalanság és örömömbe egyfajta üröm keveredett. Valóban olyan fontos volt ez? Tényleg kellett ez nekem? A csodák valóra válása felett érzett örömöm valahogy sosem tudta a vágyakozás végtelenségét kiegyensúlyozni.

Nagyon mélyen űl bennem ez a élmény. Gyerekként még csak ösztönösen éreztem, ma már tudom, a vágyak beteljesülése kevesebbet ad, mint a vágyak maguk. Nem véletlen mondják, hogy két tragédia van az életben: az egyik, ha nem kapod meg, amit akarsz, a másik pedig, ha megkapod. Hogy ez tárgyakra mennyire igaz, döntse el mindenki saját tapasztalata alapján! Ki ne érezte volna már, hány felesleges dolog veszi körül! Dolgok, amik csak addig fontosak, amíg haza nem viszi az ember, aztán már csak felesleges kacat lesz belőlük.

De nem csupán tárgyak után vágyakozik az ember. A vágyak az egész életet behálózzák. Legmarkánsabb érzéseink egyike a személyek, a társ utáni vágyódás. És furcsa módon itt is jelen van az érzés; az áhított személy „megkapása“ felett érzett öröm, sosem tudja túlszárnyalni a meddő vágyakozás maró keserűségét. De a be nem teljesült vágyak keserűsége egyben nosztalgikus szépséggel fűszerezi az ember életét. A be nem váltott remények relikviái idővel megtöltik életünk polcait. Mindazonáltal „a lehetett volna, de nem lett“ élmény poézise furcsa ellentétben áll a beváltott remények vaskos pragmatizmusával.

Kezdetben van a remény és semmi más. Aztán lassan beváltja az ember reményeit. Némelyiket árán, néhányat olcsón, egy-kettőt pedig drágán ad. De idővel mindet beváltja. És akkor már van minden, csak remény nincs. Legkésőbb ekkor elgondolkodhat az ember, hogy vajon mi ér többet. Az ifjúság reményteljessége, vagy a jól beváltott remények. Harminc éves érettségi találkozómon rá kellett jönnöm, hogy én a többiekhez képest reményeimet jó árfolyamon váltottam be. Okom sem lehet panaszra, s lám mégis ott trónol minden elégedettség felett az „eltékozolt“ remények szomorúsága.

Mert erről szól az élet – a remények beváltásáról. Az ifjúság tágabb értelemben pedig maga a reménység. És az ifjúság ígérete – ahogy azt Heine írja ide passzoló versikéjében – az élettel felér.

Mementó

A hajad olyan fekete,
ruhád oly fehér;
az ifjúság ígérete
az élettel felér.

Ó, csal az ember élete!
Ki tudja mi nem ér?
Ruhád is lesz még fekete,
hajad is lesz fehér…