Miért egyszerűen, ha bonyolultan is lehet?

Nekem is évtizedekbe került, mire felfedeztem Horvátországot.

A büszke magyar földet mosó valaha volt három tengerünk egyike, az Adria, valójában a Földközi tenger egy nagyobbacska öble, bár ma már szűzi szent magyar földünket nem mossa, azért még ott van, ahol van, s nem kevésbé szép, mint anno, mikor még a dalmát városok a magyar korona büszke ékszereinek számítottak.

Veszélyes manapság ilyen ironikusan fogalmazni, mert könnyen nemzetietlennek pecsételik az embert – a mérsékeltek, mert a szélsőségesek ennél jóval messzebb mennek. Pedig hát aki egy csöppnyi történelmi ismerettel rendelkezik, tudja, hogy egykor volt büszke, Bécsből kormányzott királyságunk pont a nemzeti szellem felerősödése következtében esett szét, hiszen a Magyar Királyság, mely maga is a Német-római Birodalom, később az Osztrák Császárság részének számított, etnikai, nyelvi, kulturális értelemben nem egységes nemzetet takart. Horvátország, úgyszintén a magyar korona része, kezdetektől autonóm bánság volt, ahol a magyarság még csak nem is a legnagyobb etnikai kisebbségnek számított.

Horvátország tehát ennyire volt magyar. Az Adria is. Egy királyság a középkorban nem nemzetet, hanem birodalmat jelentett, melynek határai a hatalmi harcok következtében állandóan módosultak. Kétségtelen, hogy az Anjou Nagy Lajos ügyes politikájával érdekszféráját három tenger irányába kiterjesztette, de attól birodalma még nem lett magyarrá. Lengyelország ráadásul nem is vált a Magyar Királyság részévé, avval csupán perszonáluniót képezett, mert Lajost lengyel királlyá is megválasztották. (Lengyelországban, akár csak a Német-római Birodalomban, a királyokat szintén választották. A „választások“ modern kori anomáliái akkoriban is kísértettek, következésképpen a Lengyel Királyság háromszor tűnt el teljesen Európa térképéről.)

A világ teremtésének utolsó napján Isten meg akarta koronázni művét, ezért könnyekből, csillagokból és sóhajokból létrehozta a Kornátokat.

Ennyit három tenger mosta dicsőséges kishazánkról, de térjünk vissza az Adriához! Mert az Adria – ha görcseinktől megszabadulunk – más értelemben sokkal inkább magyar, mint, ahogy azt mi belemagyarázni szeretnénk. A történelmi és valaha volt jószomszédi kapcsolódások következtében a száraz dalmát partok sziklái, városai magyarul is mesélnek, s ha az arrogáns gőgöt és felsőbbrendű tudatunkat félretesszük, egy szerényebb és toleránsabb szinten ezer magyar vonatkozással találkozunk.

Dubrovnikban, vagy ha úgy jobban tetszik, Raguzában őrzik mind a mai napig Szent István állkapcsát, s Szent László jobbját. A Diokletianus császár egykori palotájának romjain épült Spilt szintén magyar ereklyékkel büszkélkedik. A Szent Doimus székesegyház kapuja fölött két kőkoporsó őrzi IV. Béla Katalin és Margit lányainak földi maradványait. Margit nővéréről, a nyulak szigetén apácáskodó II. Margitról Kapta nevét a Margit sziget. Így folyik egy kibogozhatatlan csodálatos egységgé az európai történelem, s ha valahogy, hát csak így illik hozzá nyúlni.

Történelmi tudattal kevésbé rendelkező horvát fagylaltosok egymással versengve viccelődnek magyarul a honi turistákkal, mert be kell látniuk, hogy belőlük élnek és lassan többen vannak, mint az olaszok, vagy a németek. Így nő össze mindaz, ami össze tartozik, erőlködés, politikai és világnézeti görcsök nélkül is.

Nekünk meg azt kell belátnunk, hogy Horvátországban, ha nem is vagyunk otthon, de csak félig érezzük magunkat külföldön, mert akármilyen is Horvátország, de mégis csak magyarabb, otthonosabb számunkra, mint a világ bármelyik tengerparti országa. Amit viszont képtelenek vagyunk elfogadni – mert a világ ma így működik – hogy az, ami közel van és magától értetődően adja fel magát, még jó is lehet.

Miért egyszerűen, ha bonyolultan is lehet?

Ezért aztán átdzsetelelünk a világ túlsó felére, strapát, pénzt, időt nem tekintve, hogy szép dolgokat láthassunk, mert valahogy bebeszéljük magunknak, hogy az élményszint a távolság függvényében nő. Valóban! Miért is egyszerűen, ha bonyolultan is lehet? Jólehet mi nagyon szerencsések vagyunk. Tőszomszédunk, Ausztria a világ egyik legszebb országa, Horvátországban pedig megtaláljuk Európa legcsodálatosabb, ezer szigetben gazdag tengerpartjait.

Nekem is évtizedekbe került, mire felfedeztem Horvátországot. Mentségemre szolgáljon, hogy az átkosban zsigeri szinten utasítottunk el minden szocializmusba csomagoltat és menekültünk a saját nyomorunk elől. Lassan azonban megtanulunk mindenre más szemmel nézni és saját értékeinkre visszanyúlni. Horvátország ma már nem csupán egy számunkra szóba jövő olcsó, másodkategóriás alternatíva az igazán jó nyaralóhelyek sorában, hanem ár-értékarány tekintetében a messze legjobb lehetőség.

Csendesebb napokon öt-hat óra kényelmes autózás után már a tenger szagát érezhetjük és a parti éttermek puritán hangulatú laza egyszerűségében fogyaszthatjuk a friss tengeri termékekből készült ételeket. A víz a sziklás partok következtében mindenütt egyedülállóan tiszta. Van a horvátokban valami jó értelemben vett faragatlanság. Ennek következtében nem olyan kifinomult minden, mint mondjuk a Côte d’Azur-on, de biztosan jobban el is tudja magát engedni az ember.

Nekem is évtizedekbe került, mire felfedeztem Horvátországot.

Évek óta vitorlázom a dalmát tengerpart labirintusában és egyre kevésbé tudok betelni a szigetvilág és a velencei hangulatú parti városok ezer csodájával. Számomra azonban mindebből kiemelkedik a Kornátok magányos szépsége. A vitorlásparadicsom, több száz kisebb-nagyobb sziget, nem csak nemzeti park, a világörökség része is egyben. Csak csatlakozni tudok George Bernard Shaw lírai gondolataihoz: A világ teremtésének utolsó napján Isten meg akarta koronázni művét, ezért könnyekből, csillagokból és sóhajokból létrehozta a Kornátokat.