Michael Chabon: Telegraph Avenue

Ha jól számolom, ez már a nagy amerikai író (ejtése kb. „séibön”) negyedik regénye, amelyért lelkesedik a Vademecum Hírlevél.

Egy teljes nyaralási hétbe tellett elolvasni a bonyolult, sokszereplős történetet. A könyvnek több főszereplője is van, és jelentős részben a kaliforniai Oakland városában található Telegraph Avenue mentén játszódik, ami afféle társadalmi határvonal a jobb és rosszabb módú rétegek között. Gyakori helyszín az itt található Tropakörnyék Lemezbolt, amelyet két barát, a fehér Archie és a fekete Nat vezetnek közösen, lelkesen, elég ergya módon, egyre nagyobb veszteséggel. Aztán tágul az írói blende, megismerjük a két feleséget is, akik jó barátok, és bábaként közös, otthonszülésre szakosodott cégük van. Aztán Archie pocsék apja kerül elő, aki egykori karatebajnokból lett rövid életű filmsztár. Kiderül az is, hogy a lemezboltra a csendes kimúlás helyett talán a hirtelen halál vár, mert néhány sarokra hetek múlva kezdik építeni a Kutyagumi nevű lánc bevásárlóközpontját, benne óriási használtlemez-bolttal. Vagy esetleg még meg lehet akadályozni a dolgot? Bonyolítja a cselekményt Archie váratlanul előkerült serdülő fia.

A könyv elejétől fogva nagy szerepet játszik Archie terhes, fekete felesége, a jó családból származó Gwen, akiben dúlnak a hormonok, és utálja, ha megcsalják, és azt is, ha egy fehér orvos lekezelően beszél bába-teljesítményéről. Minduntalan konfliktusokba keveredik. A regény egyik fontos vonulata az ő útkeresése. A könyvben látott Kalifornia jócskán eltér attól, amit sokan ismerünk – a fajgyűlölet csak nyomokban létezik, ebben a könyvben inkább a különböző bőrszínű és társadalmi helyzetű emberek békés egymás mellett élését figyelhetjük meg. Talán csak a bakelitrajongók buborékja miatt? Még a drogprobléma is csak úgy kerül elő, hogy Luther Stallings, az egykori karatebajnok már mióta tiszta. (Nem túl régóta.)

Az nem könnyíti meg az olvasást, hogy a lemezboltban a tulajok és a vevők tucatjával emlegetnek régi énekeseket és lemezeket, valahogy úgy, mintha egy magyar regényben a Gemini, a Kex, a Liversing együttest emlegetnék – szándékosan nem az A-kategóriásokat, amelyek talán ismerősen csenghetnének még egy régi vágású komolyzene sznobnak is.

Ami e nehézségen átsegített, az egy sűrű prózanyelv, amivel pazarul birkózott meg a fordító, Pék Zoltán. Nagyon erősen jelen van a könyvben egy mindentudó narrátor, akinek legfontosabb stiláris eszköze a különleges hasonlatok bevetése. Ilyesmit először a Huckleberry Finnről írott egyetemi szakdolgozatom írása során éreztem. Hogy egy író képes egy egész univerzumot építeni kor- és régiófestő hasonlatokból. Később aztán Tom Wolfe-nál találkoztam hasonlóval. De ez a könyv minden eddiginél több súlyt helyez ezekre az eszközökre. Néhány példa, találomra:

„Szokás szerint átváltott abba a bizarr gettógajdolásba, vagy talán örökre benne rekedt, puha fehér pille egy hiphop borostyáncserépben.”
„Olyan tizennyolc perc óta először szólalt meg, legalábbis tett egy kijelentést, amit először gondosan megpakolt, akár dzsihádista a csőbombát.”
„Amikor csak Gwen átfordult vagy felült, a pasas tekintete úgy csapdosott körbe, akár egy elszabadult kerti slag. A fickót elborzasztotta a dolog szörnyűsége, leszegett fejjel cidrizett, egy lakáj, akit beküldtek a labirintusba, az ordító minótauruszhoz. És a dúdolása. Mintha fémkulcsot, letört üvegnyakat húzigálnának ide-oda egy zongorahúron vég nélkül.”
„Napok óta próbálta elrejteni a haragját, mint a spártai fiú, a rókát az ingében, aki inkább hagyta, hogy az állat belőle egyen, mintsem rajtakapják, hogy rejtegeti.”

Chabon legnagyobb stiláris bravúrja is hasonlatokba van csomagolva. A szituáció: a mindenórás Gwen betér egy étterembe, ahol meglátja, hogy férje, aki nem a hűség mintaképe, egy boxban enyeleg a szépséges, fiatal, etióp kiszolgálónővel. Odaront hozzájuk, a férjét leönti valamivel. A lány kisurran, a férj mindent tagad. Mi tudjuk, hogy pár oldallal ezelőtt Archie kéjjel gondolt vissza egy előző alkalomra:

„A lány alsó ajkának láncgörbéje, a nyelvének hegye, miközben az ő farka E-húrján addisz-abebázott.”

Gwen majdnem hisz neki, de aztán mégis ellenőrzi a dolgot. Hirtelen benyúl a férje gatyájába. „Ujjbegye egy pillanatra beletapadt egy vékony testnedvrétegbe, ami gyenge volt, mint az öntapadós jegyzettömb ragasztója. Kihúzta ragacsos ujjait, az orrához emelte és gyorsan, gyakorlottan megszagolta. Piaci standok, füstölgő szénserpenyők, lencséskosarak. Etiópia összes fűszere és bűze: kurkuma, égett vaj, a Vörös-tenger sója.”

E malac részletek ne vezessenek félre senkit. A lényeg a halállal és születéssel teljes emberi dráma, egyszerre több ember életének egymásba csomózódott fordulópontja.

(Eredeti kiadás: HarperCollins, 2012. Magyar kiadás: 21. Század Kiadó, 2022. Fordította: Pék Zoltán. 509 oldal, ára 5490 Ft.)

Török András művelődéstörténészt 17 éve ismerem. András volt már: műfordító, tipográfus, angoltanár, kulturálisminiszter-helyettes, a Mai Manó Ház és a Summa Artium alapító igazgatója, az NKA (Nemzeti Kulturális Alap) elnöke és most (többek között) ő a Fortepan önkéntes menedzsere.

2018 és 2019 között remek könyvajánlóit ezen a felületen is publikálta, ezt a gyakorlatot elevenítjük fel blogfolyamunk csütörtöki napjain 2023/24-ben. (Tényleg páratlan Budapest útikönyvéről itt olvashattok.) A 2010-ben András által indított Vademecum Könyvklub tagjai egy kulturális ajánló hírlevél mellett havonta egy könyvet is kapnak, a hírlevélíró gondos választása szerint. E klub 2017 januártól rendszeres író-olvasó találkozókkal és más különleges művészeti eseményekkel bővült, a még több élmény érdekében. Jelentkezni a Könyvklub titkáránál, Kajta Barbaránál lehet: titkarsag@summa-artium.hu, +36 1 318 3938. A B42 kóddal 4.2% kedvezménnyel vásárolható meg a klubtagság, melynek magam is lelkes résztvevője vagyok. Mindenkinek szívből ajánlom! (Blogger42, a szerkesztő.)