Tóth Krisztina: Ahonnan látni az eget

A szerzőt nem kell bemutatni: sokadik könyve kerül most az ajánlott olvasnivalók közé.

Valaha költőként tűnt fel az irodalomban, aztán novellái és regényei is nagy sikert arattak. A Magvető Kiadónál ez már a huszadik kötete. Nagy méretű, stabil rajongótábort mondhat magáénak. Néhány éve egy könyvének bemutatóján én kérdezgettem őt a Petőfi Irodalmi Múzeum nagytermében. Nos, a hely nem volt elég, a mögötte lévő termet is meg kellett nyitni, ahonnét csak videón lehetett követni az eseményeket.

A legújabb kötet hangneme ismerős lehet azoknak, akik követik prózai munkásságát. Ezek az írások is megbízhatóan életközeliek és könnyen érthetőek. Hiszen nem „irodalmi íróval” állunk szemben. Nincs narratív újdonság, időbeli vagy más trükközés. Maga az élet csordogál, mindig olyan tempóban, amit a történetfűzés megkíván. Vannak hétköznapi történetek, melyekben valami kisiklik, de a legtöbb valamennyire különös, tanulságos história. Sokban van érzelmi túlfűtöttség. Tóth Krisztina egy született „személyiségszédelgő”: hol egy hajléktalan, hol egy szeretői szerepben ragadt nő, hol egy elvált nő gyerekeinél pedálozó férfi, hol egy Argentínából ötven év után hazalátogató emigráns bőrébe bújik.

A tárca és a novella egymással érintkező irodalmi műfajok. Ebben a kötetben össze vannak keverve egymással. Próbáltam eltalálni, melyik tartozhat a könnyedebb műfajhoz. Ezek általában rövidebbek, és a beszélő mögé akár az írónőt is odaképzelhetjük. Például az emlékezetes Erkélynovella című írásban, ahol műhelytitkokat is elárul.

„Hajnali fél négyre sikerül befejeznem a novellát. Nem tudom, valóban kész van-e, most mindenesetre úgy érzem, hogy sikerült valahová eljutnom. Talán nem a befejezéshez, talán csak egy halkuló mondatig, a történetnek egy olyan pontjáig, ahol meg lehet állni, levinni a hangot, és elengedni az olvasó kezét, hogy onnan már egyedül menjen tovább.”

Ezt a novellatípust Tóth Krisztina szinte a tökélyre fejlesztette. A fenti írásban mindössze azt írta le, amit az íróasztala mellől, a szemközti erkélyeken lát, de ez kivétel. Mintha folyton úton lenne. Kihallgat beszélgetéseket, futtában látott arcok mögé képzel különböző élethelyzeteket, eközben vonzódik az érzelmi elesettekhez, a beszorult asszonysorsokhoz. De a kátyúba jutott férfisorsokra is van szeme.

Szokás szerint ajánlunk három írást, amit különös figyelemmel érdemes elolvasni, esetleg az egész kötet után másodszor is. Ezek A karóra, Talán Velencére, Pesto. Egy gyógytornász, egy elmagányosodott nagymama és egy medika története – nem is különbözhetnének jobban egymástól. Csak az egyik történet sorfordító jelentőségű. Mindegyikben nagyszerű párbeszédek vannak. Vajon miért nem próbálkozik színdarabírással?

(Magvető, 2023, a borítót Nicholas Richter fotójának felhasználásával tervezte Pintér József. 125 o., 3999 Ft.)

Címlapfotó: Falus Kriszta

Török András művelődéstörténészt 16 éve ismerem. András volt már: műfordító, tipográfus, angoltanár, kulturálisminiszter-helyettes, a Mai Manó Ház és a Summa Artium alapító igazgatója, az NKA (Nemzeti Kulturális Alap) elnöke és most (többek között) ő a Fortepan önkéntes menedzsere.

2018 és 2019 között remek könyvajánlóit ezen a felületen is publikálta, ezt a gyakorlatot elevenítjük fel blogfolyamunk csütörtöki napjain 2023/24-ben. (Tényleg páratlan Budapest útikönyvéről itt olvashattok.) A 2010-ben András által indított Vademecum Könyvklub tagjai egy kulturális ajánló hírlevél mellett havonta egy könyvet is kapnak, a hírlevélíró gondos választása szerint. E klub 2017 januártól rendszeres író-olvasó találkozókkal és más különleges művészeti eseményekkel bővült, a még több élmény érdekében. Jelentkezni a Könyvklub titkáránál, Kajta Barbaránál lehet: titkarsag@summa-artium.hu, +36 1 318 3938. A B42 kóddal 4.2% kedvezménnyel vásárolható meg a klubtagság, melynek magam is lelkes résztvevője vagyok. Mindenkinek szívből ajánlom! (Blogger42, a szerkesztő.)