Budapest nagyregény

Két és fél évvel ezelőtt, a 150 éves évfordulós ünnepségek egyik fő szervezőjétől hallottam először e tervről, miszerint készülőben van egy olyan könyv, amelyet huszonhárom különböző kortárs szerző ír majd.

Kiosztják a kerületeket. A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár helyi történeteket is gyűjt, és az így létrejövő sztori gyűjteményben szabadon garázdálkodhatnak majd a szerzők. Az ötletet őszintén szólva marhaságnak gondoltam. Ebből csak széteső, kudarcos könyv születhet, amit csak a borítók tartanak össze. És hogy ez legyen a fő projekt, az adu ász, a nagy ajándék a budapestieknek? Ne már!

Örömmel jelentem, nem lett igazam.

Sok élvezetet találtam a könyvben – kis jóindulattal valóban egy közös portréját kaptam Budapestnek, és végre nem csak a körúton belüli területeknek. És éppen a borítók mondtak csődöt. De erről majd később. Ráadásul, a Főváros a könyvet csak trambulinnak tekinti, egy tartalmasnak ígérkező programsorozat megtartásra.

A bpnagyregeny.hu elárulja, hogy „egészen 2024. nyaráig közösségi, összművészeti események sorozata ad lehetőséget kapcsolódni a Budapest Nagyregényhez, így teljesedik az ki, s lesz kulturális felhő, civil legendárium, társadalmi lenyomat, polgárai által alkotott szellemi emlékmű. A rendezvényekkel Budapest bekapcsolódik az Ulysses: Európai Odüsszeia elnevezésű programba, amely 18 városban helyezi mai kontextusba, értelmezi újra Joyce korszakos nagyregényét megjelenésének 100. évfordulója alkalmából. Itthon az irodalom eszközeivel fogjuk megszólítani és bemutatni egy 23 kerületből álló nagyváros közösségeit, a hétköznapi embereket hívjuk városuk bebarangolására, jelenségeinek megéneklésére.” Ez érdekesnek tűnik, különösen, ha a hétköznapi emberek valóban nem maradnak ki, azok sem, akik nem képesek a város „jelenségeinek megéneklésére”…

Az előkészületek során a következő írókat választották: Bartók Imre, Cserna-Szabó András, Dragomán György, Dunajcsik Mátyás, Fehér Renátó, Grecsó Krisztián, Háy János, Karafiáth Orsolya, Kemény István, Kemény Zsófi, Kiss Noémi, Krusovszky Dénes, Mán-Várhegyi Réka, Nagy Gabriella, Németh Gábor, Simon Márton, Szabó T. Anna, Szécsi Noémi, Szvoren Edina, Tompa Andrea, Tóth Krisztina, Vámos Miklós és Závada Péter.

Sok örömem telt a könyvben. Hogy ennek mi volt a fő forrása? Először is az, hogy csupa jó olvasmány jött szembe.

Aztán a narrációs technikák tűzijátéka. Mennyire különbözik mindegyik! Van, amelyik egy faék egyszerűségű ötletre épült, mint Vámos Miklós óbudai históriája, amely az egymás után sokak által elhagyott könyvtári könyv sorsát követi, ahogy az átmegy vagy fél tucat hús-vér ember kezén. És amikor a sorban az utolsó felfedezi benne a pecsétet, és visszaviszi, kiderül, hogy egy bizonyos Szabó Levente volt a kölcsönző… (Akiről sokat tudunk, ő volt ugyanis Krusovszky Dénes II. kerületi történetének főhőse.)

„Kár, hogy Szabó Leventének nyoma veszett!”

– sóhajt fel poétikusan a könyvet behozó lány. Szerencsére valós formában nem találkoznak – az nem lett volna hihető.

Van, hogy egy történet elejétől végéig a főszereplő fejében játszódik, mint Háy János Biopiac című XII. kerületi történetében, amely az utolsó bekezdésekben két nagy csavart is tartalmaz, és még egy ilyen szép mondat is van benne:

„Mintha ezek a kerületek, kivált a tizenkettedik, tulajdonképpen Zürichről lenne lecsatolva, és véletlenszerűen hozzákötve Budapesthez, tágabb értelemben Magyarországhoz.”

Van, ahol csak egy idősík van, mint Szécsi Noémi kiemelkedő XXI. kerületi írásában, ahol a történet mégis két külön világban játszódik, mert Era, a fiatal főszereplő lány amikor nem a kultúrházi „munkásmozgalmi rockopera” címszerepét próbálja, akkor apja háztáji gazdaságában a nutriákat ganajozza. A fedezésre használt lomha hímet Gajdusek elvtársnak nevezik, mert így hívják az apa vállalatának éppen ilyen kövérkés és tunya párttitkárát…

Egy másik történetben egyenesen három idősík van (de van benne rendszer, ld. Nagy Gabriella XI. kerületi írását).
Van olyan történet, ahol a szerző azzal kezdi, hogy megszólítja az olvasót:

„István vagyok, fejezetünk szerzője. Megbízóim engem adtak melléd kísérőnek, kedves Olvasó, hogy ne egyedül kelljen bolyonganod Budapest egyik legtávolabbi tartományában”.

És van egyetlen írás, amiben nincsenek történetek. Ezt Fehér Renátó írta, ebben a Terézváros életérzést próbálja körülírni a szerző, nagyon magas színvonalon. Némelyik írás kitűnő ugyan, de a kerület egyetlen kis részére koncentrál. Németh Gábor remek története például nem csak Újlipótvárost, de jószerivel a Pozsonyi út 48-at sem hagyja el. Néhol az atmoszféra nagyon erős, például Szvoren Edina VIII. kerületi írásában. Ennek a történetnek a főszereplője egy ötvenkét éves lovaskocsis szemétszállító, aki vízárusból váltott át erre az új szakmára. Ha szép mondatokat említek, nem maradhat ki Kemény Zsófi VII. kerületi történetéből ez a hasonlat:

„Budapest hetedik kerületének utcái sűrűek, mint egy tenyér ráncai.” És a történet visszatér a képhez: „A kifeszített tenyér középső ujjára sétálok, Budapest pedig megoldja a többit: a középsőn kívül majd jól behajlítja a többit.”

A könyvben alkalmazott megoldások szinte kivétel nélkül öncélúak.