Vacsora indiai étteremben

vacsora

November 22-én reggel megszületett Csoma fiam. Valami régi szokás szerint ilyenkor be kell rúgni, de én e nélkül is kissé kábának érzem magam. Mintha a gyerekem egész jövendő életét végig gondolnám. Az indiai étterembe szervezett vacsora ünnep számomra, amelyet a “Hópárduc talpra áll” film facebook-os megosztóival töltök. Ezek a fűszeres, csípős ízek ugyanazok, amikhez hozzászoktam az expedíciókon, Budapesten mégis más. A szamóza mindenhol ott van Ázsiában, többnyire csípősre fűszerezett töltött batyu. Indiában utcai árusoktól is lehet venni menet közben fogyasztva. A csípősség elvileg a fertőtlenítés miatt terjedt el ilyen nagyon.

vacsora

Míg a hegy felé tartunk, jobban vigyázunk gyomrunkra, hazafele menet viszont egyre jobban nekibátorodunk, még a helyi víz is jöhet, meg friss zöldség gyümölcs. A hosszú hegyen eltöltött idő létrehoz némi hiányérzetet. Elvileg még a gyomrunk is alkalmazkodik, ha a helyieknek semmi bajuk, akkor nekünk miért lenne? Húsz éve járom Ázsia különböző vidékeit, eleinte több gondom volt a gyomrommal, de mintha már tartósabban “akklimatizálódtam”, vagy a rutin. Mostanában még bátrabb vagyok a helyi élelmiszerekkel és elég jól viselem. Nant bármikor lehet enni, hiszen csak frissen jó. Kelt tésztából készített lepényt sütnek ki a kemence falán, kérhető vajasan, fokhagymásan. Az evőeszközök nem népszerűek, legalábbis azt mondják, kézzel jobban esik enni. Az evőeszközöket és a kenyérféléket is helyettesítik a lepények mint a nan, vagy a csapati, ezekkel mártogatják és kanalazzák szájukba a szabzit, amely nagyjából, durva hasonlattal: pörkölt.

vacsora

Egyik vacsora vendégünkkel beszélgetve kiderült, hogy ő nem ideiglenesen mankózik. Tíz éve volt autóbalesete, amelyben egyik lábszára legalább olyan súlyosan sérült mint az enyém. Ő küzdött, hogy megmaradjon a lába és számtalan műtét és rehabilitáció után is úgy gondolja, hogy megérte nem hagyni az amputációt. Mégis tiszteli az én ellentétes döntésemet, amely más irányt, lehetőséget jelent a saját esetemben. Érdekes kérdés a döntés ez ügyben. Míg a bulvár elég erőteljesen félrefogalmazott és ez állttal máig sokan úgy gondolják, hogy “a hegymászásért levágatta a lábát”, én úgy gondolom, hogy a döntés sokkal inkább az orvosok kezében volt, az enyémben az elfogadás. Valahogy nem tűnik logikusnak, hogy a páciens dönt, az orvos meg aszerint vág. Könnyen lehetünk ilyen felületesek, még senkivel sem találkoztam, aki elfogadta a bulváros megfogalmazást és eljutott volna a kérdésig, hogy van ilyen orvos csapat? Lehetséges, hogy egy súlyos orvosi problémát a sérült döntése alapján kezeljenek? Persze van elvi beleszólás “döntés”, de ezt az én esetemben elfogadásnak érzem, ha nem ezt tettem volna, akkor a tudomány mai állásán túli csodákban reménykedhetnék, szemben egy orvosi konzílium véleményével. Az én fejemben a film fontos része az a rövid jelenet, amelyben az orvosokkal beszélve elvezetett az amputáció elfogadásáig. Sajnos ott nem volt kamera, pedig ez lehetett volna a drámai mélypont a filmben.

vacsora

Szóba került az extrém törvénnyel való szembehelyezkedésünk is. Volt egy példa miszerint például az aki illegális motoros gyorsulással szórakozik, azt joggal lehetne kiemelni a közös kasszából finanszírozottak köréből, amennyiben összetöri magát. No de lehetnek ketten is, egyik meg ügyesebb. Akkor mind a ketten a rendőrség által üldözendő és büntetendő gyorsulást imádnak, csak az egyiküket, a szerencsétlenebbet egy extra büntetéssel is sújtanánk, mert ugyan úgy fizet a közösbe mint bárki, mégis amikor összetöri magát meg esetleg másokat is, a sok milliós költségét a gyógykezelésének a nyakába varrnánk. Ez egy aránytalanul súlyos büntetése ügyetlenségének. Végül megállapodtunk, hogy a büntetés ne az egészségügyi ellátórendszer dolga legyen. Jó volt a társaság és jó volt a vacsora, volt akit a rehabilitációm története fogott meg és volt akit a legextrémebb hegymászó teljesítményeim. Voltak akikkel már összefutottunk hegyen, és voltak akikkel a jövőben lehet erre esély.