Csak fiatalnak jó lenni?

Valahányszor azt mondom valahol, valakinek, az öregségnek is vannak előnyei, a szokásos válasz: Mondj csak egyet!  Tegnap este kísértetiesen megismétlődő válasz hallatán már besokaltam. Fogom én a disznók elé szórni gyöngyeimet! – adós maradtam a válasszal. Jó! Tudod mit? Nyílt levélben válaszolok.

Juventus ventus?

Megválaszolom a kérdést egyszer, s mindenkorra mindazoknak, akik csípőből vágnak vissza ezzel a stereotip poénnal. Teszem ezt nem holmi intellektuális fölényt villogtatva, s nem is önös érdekből, azt bizonyítandó, hogy rajtam nem fog az idő, vagy, hogy felettem nem múlnak az évek. De igen múlnak, csak nem mihaszna múlnak. Aki az élet múlását devalválódásnak éli meg, valamit rosszul csinált.

Az életnek kiteljesedni kell, nem beszűkülni. Látszatra minden élet szűkül. Bár makacsul veszi fel az ember a harcot az öregedéssel, mihaszna a küzdelem, lassítani lehet a folyamatot, megállítani nem. Fizikai értelemben tehát teret veszítünk, életünk egyre szűkebb keretek közé szorul. Fájó szívvel veszi az ember tudomásul, hogy hajdan volt dicső hódításainak színterét egymás után adja fel, vonul vissza, egyre csak vissza.

Ha így nézzük, szomorú tény az öregség. De csak rajtunk múlik, hogy nézzük, milyen véleményt formálunk múltunkról, jelenünkről ill. jövőnkről. Mert jövő mindig van, mindaddig van, amíg élet is. A hétvégi házat, esetleg külföldi nyaralót, yachtot feladni, nem csak annak belátására épül, hogy nem bírjuk már a strapát, hanem arra is, hogy mindez mindig is fölösleges volt, hogy spirituális létünkből, vagy alkotó erőnkből vonta ki az energiát, hogy mindezek csupán hiú öntetszelgéseinknek voltak fegyvertényei. Nosztalgikus emlék a múlt, izgalmas a jövő, de élni csak a jelenben tudunk. Jelenünk korlátai korfüggően változnak, s ha így nézzük, mindjárt nem is olyan borús a kép.

Jelenünk korlátai korfüggően változnak

A ifjúság türelmetlenség. A fiatalok csupán céljaikra koncentrálnak, s egy-egy célért mindjárt éveket adnának az életükből. Az idősek egy percet sem. Nekik az idő már fontosabb a célnál. Célokat csupán azért tűznek maguk elé, hogy élvezhessék az oda vezető utat. Azt hiszem az élet élvezetét is tanulni kell. Vagy legalábbis gyakorolni. Erre a fiatalok még képtelenek. Túl sok feladat, elvárás nehezedik rájuk, nincs idejük az élet szépségeiben gyönyörködni.

Az idősek, akik már lerakták személyes életük sarokköveit, dolga végezetten élvezhetik, hogy túl vannak a sorsformáló feladatok teljesítésén. Nem kell azon stresszelni, hová, hogyan, kivel viszi őket az élet, hogy jó-e, vagy rossz a bevett irány, mert az immáron olyan, amilyen. Nincs is egyéb dolga az embernek, mint hogy levonja életének tapasztalatait, továbbadja tudását, s hogy a fiatalok bukdácsolásában tetszelegjen, gyermekei életének szemlélője legyen. Míg a fiatalok nagyon komolyan veszik magukat, az idősek szívet gyönyörködtetően tudnak saját magukon nevetni. Talán ez a legcsodálatosabb az öregségben. Saját ügyetlenség, esendőség, mely mosolyra fakaszt.

Szabadság

Az idősek nem azt nézik a pénzben, mit lehet rajta venni, mert ők már tudják (ha tudják), hogy a legnagyobb pénzért vásárolható érték a szabadság és függetlenség. S ezért a pénzt még kiadni sem kell. Így nem válnak költekezési szokásaik rabszolgáivá. Tudják, hogy az ember nem attól gazdag, amije van, hanem sokkal inkább attól, amiről méltósággal lemondani képes. Tudják, hogy a tulajdon faramuci dolog, mert olykor az ember maga sem tudja, hogy mi, kinek, vagy ki minek a tulajdona. És, hogy az ember úgy tér meg teremtője elé, ahogy érkezett. Gazdag ember pedig csak az lehet, aki gazdaggá varázsolja a földet, amelyben él és mások is gazdagodnak általa, aki mások életének minőségét pozitívan befolyásolni képes. Már ezért a tudatért is érdemes megöregedni!

Az idős férfiak tudják, hogy nem szükséges nagyon gyorsan futni a nők után, mert ahogy lépteik lassulnak, a nők is lassabban futnak előlük. Míg idős korban a szerelem pusztító szenvedélye megkopni látszik, a szeretet és az érzelem indái minden racionalizmust behálóznak, s az élet elfogadása gondtalan könnyedséggel mosolyog a múlt görcsein. Az idős emberek nem azért hallgatnak többet, mert nincs mit mondaniuk, hanem mert saját lelkük hangjaira figyelnek. Én is – miközben kedvenc időtöltésemnek hódolva nézem a semmit és hallgatom a csendet – érzem, hogy belső világom színpadán lassan felgördül a függöny és kezdődik az előadás.