Django lánctalanítva

Tarantino módszeresen tiszteleg. Minden filmjében.

Quentin Tarantino

De ne rohanjunk ennyire előre! Múlt heti írásomban, illetve Leone mester egyik legjobb filmjének bemutatásakor már érintettem a spagetti western témáját. Mivel a mi vén Európánkhoz képest Uncle Sam még kamaszkorba sem lépett, persze óriási kultusza van náluk a régi dolgoknak. Imádják a „veterán” autókat, Elnököt, a Sequoina Park 3200 (!) éves mamutfenyőjét (e havi National Geographic magazinban remek cikk óriásfotóval!) és persze a western zenét, viseletet és filmeket. Ez utóbbiból még a szürreálisan hangzó sci-fi western verzióból is többet láthattunk az elmúlt időben. Hol Will Smith menekült a Wild Wild Westben (Vadiúj vadnyugat) Kenneth Branagh rettenetes gépei elől, hol a Serenity legénysége keveredett bonyodalmakba a Firefly (Szentjánosbogár) sorozatban, sőt legutóbb Daniel 007-es Craig is elszórakoztatott minket a kezére szerelt lézer-izével a Cowboys & Aliens (Cowboyok és űrlények) című, könnyen felejthető filmben. Quentin Tarantino tehát tiszteleg. Korábbi mozik előtt. Minden filmjében. Rendhagyó zenékkel, hangsúlyos kosztümökkel, emlékezetes jelenetekkel, a színészek kiválogatásával. (Travoltát, Kurt Russelt is ő hozta vissza a filmes köztudatba.) Azoknak, akik nem annyira jártasak a mozik világában és nem értik ezt a szimbólum- és utalásrendszert, tetszhetnek Tarantino filmjei, de egészen biztosan kisebb élményben lesz részük két marék pop-corn között.

Django

A Quentin védjegyévé vált, szökőkútszerűen spriccelő vér éppúgy a karikatúra egy eszköze, mint az obligát, szándékosan „tragikomikus” végtag csonkolások. Ezeket nagyjából annyira érdemes komolyan venni, mint a Monty Python Gyalog galoppjának egyre vérszomjasabb lovagját, akinek harci kedve vehemensen nő, végtagjainak gyors egymásutánban történő kényszerű elvesztésével. Franco Nero, az „eredeti”, ’66-os Django film főhőse persze szerepet kapott az új filmben is (itt QT bokája ismét összecsattan), valószínűleg hasonló okból mint a másik spagetti western elemeket is felvonultató Tarantino film, a Kill Bill főhőseként David Carradine is, aki a filmes fenegyerek gyermekkori Kung-fu bálványa volt. (Gordon Liu és Sonny Chiba szerepeltetése is főhajtás volt a régi, naaaagy harcművész filmek előtt.)

Foxx és Nero

Tegnap ismét megnéztem Corbucci ’66-os Djangóját. Ezért a filmért hajlandó vagyok megbocsátani neki a későbbi összes Bádszpenszer-Terenszhill izét. (Szuperzsaru, Kincs ami nincs, És megint dühbe jövünk.) Az akkor még ismeretlen Franco Nero remekül hozza a magányos, keveset-beszélő-de-sokat-lövő főhős szerepét. Az olasz Clint Eastwood. Mondhatnánk. Egyébként Clint is sokat köszönhet az olasz westernek és ráadásul ez fordítva is igaz. Leone az amerikai western hanyatlása után alkotta újra a műfajt, hogy aztán Eastwood ’92-ben (Unforgiven – Nincs bocsánat) „újrateremtse” azt. Azt azonban valószínűleg sem Leone sem Eastwood nem gondolta volna, hogy később számtalan sci-fi western születik majd… Tarantino új történetében egy német ex-fogorvos, aki a film kezdetekor már inkább egy roppant választékosan beszélő gyorskezű fejvadász (Christophe Becstelen bringantik Waltz alakítja!) fog össze Djangóval. A film első jelenetében kiszabadítja (unchain) a rabszolgák közül, majd korrekt win-win üzletet kötnek egy télre. A fejvadásznak segít lőni/ölni Django a vérdíj egy részéért, a bérgyilkos pedig a hó elolvadása után segít kiszabadítani Django rabszolga feleségét. Pacsi, deal! A filmzenéről csak annyit, hogy a QT filmek soundtrack lemezeihez hűen, e filmben is úgy keverednek a különféle zenék, ahogy Tarantino vérében az olasz származású amerikai papa és az ír, cseroki indián mama sejtjei. („DNS spirál inspirál.” Geszti) A fő gonosz (Leonardo Di Caprio) és agyonmaszkírozott algonoszának (Tarantino egyik nagy „kedvence” Samuel L. Jackson) kettőse remekül ellenpontozza a választékos Waltz és a mogorva Foxx jófiú párosát. Négyük játéka egy asztalnál ülve is jól működik. Talán egy kissé Jamie Foxx marad le közülük. De nem sokkal.

Samuel L. Jackson

Azt hiszem nem árulok el nagy titkot, de sok liternyi vérrel és néhány tucat hullával később a mutatvány végül sikerül. Ha emlékeztek a múlt heti írásom idevonatkozó első képének utolsó kockájára, az „ilyen filmekben” szükségszerű a kissé meglőtt főhős ellovaglása szeretett hölgyével a naplementébe. Itt is ez történik. The End.