337 kritikus like

Kedvelem Miklós szakértő bejegyzéseit és az általa írt könyvek kompromisszummentes minőségét. Egyrészt magam is hiú ember vagyok, másrészt értékkutyult kis hazánkban kiéhezve üdvözlöm a valódi minőségre törekvés minden formáját/csíráját a provincializmus nyilvánvaló és mindent átszövő burjánzása között. Akkor is, ha ez legtöbbször az érzékeny Don Quijote harca az unott és arrogáns szélmalmokkal. (Magam is voltam már ebben a hálátlan szerepben, sőt Sancho Panzáéban is.)

Rudolf Péter, MinDig TV

Miklós múlt heti írásában a honi (magát) elit(nek nevező réteg) öltözködési stílusáról (inkább stílustalanságáról) értekezett. Nyilvánvalóan igaza van, magam is megtapasztaltam többször ezt a „sokszínű heterogén forgatagot”, talán ez az (egyik) oka, hogy a kapott meghívók ellenére nem teszem tiszteletemet az ilyen jellegű társasági eseményeken. (Ha jól gondolom, valószínűleg a századelős szalonok világának felélesztése sem 2012-ben történik majd.)

A post eddig 337 lájknál tart, ami a vasárnapi, stílusról szóló bejegyzések 3-5 szöröse! Magyarán jóval messzebb jutott el, többen osztották meg, mint az eddigi ilyen témájú és színvonalú írásokat. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ez a felfokozott népszerűség nem csak a Miklóstól „megszokott” üdítően friss és európai színvonalnak szól, hanem ezúttal egyfajta fricska a „magyar elitnek” is.

Vajon e post lájkolóinak (elnézést a magyartalan szóért) többsége a leírt vagy íratlan dress code szerint ölt ruhát magára egy-egy színház látogatás, esküvő, temetés, vagy ballagás alkalmával? Hangsúlyozom, nem a ruhák márkájáról, semmiképpen nem az áráról beszélek, hanem a társasági eseménynek megfelelő darabok összeválogatásáról. Egy óriási Versace Medúza fejjel 80 %-ban lefedett eredeti (nem ironizálok) kínai póló árából (és remélhetőleg helyett) tökéletes minőségű darabokat lehet választani és számtalan olyan szituáció van az életben, amikor egy egyszerű ropogós fehér ing a tökéletes választás.

Napjainkban a prémium, nagy múltra visszatekintő ruházati márkák és a tömegek számára is elérhető brandek által gyártott darabok minősége közötti olló záródni látszik. Egyrészt sok olyan brand van, aki szégyentelenül prostituálva magát, az alacsonyabb gyártási minőséget a végletekig növelt logo mérettel (a már említett Versace remek elrettentő példa) próbálja kompenzálni, másrészt a feltörekvő, friss  márkák (a Zara jó példa erre) ruháinak minősége is emelkedett, nyilvánvalóan ügyes üzleti és logisztikai modelljük sikere mellett.

Egy fiatalnak is ma már sokkal több lehetősége van egy „költségkímélő ruhatárat” összeállítani. Ezt a folyamatot tekinthetjük egyfajta demokratizálódásnak is, éppen ezért egyre inkább nem pénz kérdése egy ízléses outlook összeállítása, hanem bizony stílus kérdése. A 337 like egy része tehát valószínűleg nem csak kritikus, hanem önkritikus véleménynyilvánítás is volt. Vajon a Besenyő családon hány családtag nevet? A MinDig TV sokszínű rudolfpéterei felismerik magukat a képernyőn? Igaza volt Jiří Menzelnek, amikor azt mondta, hogy a televíziós csatorna kifejezés nem lehet véletlen?

A szlovák MILLIÁRDOSNŐ Eva Varholíková Rezesová az M3-ason „bedarált” BMW-jével egy Fiatot és ezzel gyakorlatilag négy embert ölt meg. Ráadásul alkoholt fogyasztott, 200-zal hajtott és állítólag szándékosan tolta maga előtt a kisautót. Nyilvánvalóan felelnie kell tettéért és a lehető legszigorúbb büntetést kell, hogy kapja.

Azonban azt nem értem (valójában értem), hogy miért szükséges mindenhol a baleset okozójának anyagi viszonyait említeni. A média hol milliárdosnőnek, hol milliomosnőnek titulálja, de szimplán nőnek soha. A Blikk, többek között a következőket írta: „Táskája tartalma néhány személyes tárgyon kívül öt különböző drága parfüm volt…” 5, azaz öt (!) parfüm. Ami önmagában elítélendő, hisz már a felépítendő kommunizmus ismérvei között is megtanulhattuk, hogy ez felesleges pazarlás! Ráadásul drága illatszerek voltak!

Az ilyen, semmilyen szempontból sem releváns megjegyzések csak arra alkalmasak, hogy tovább erősítsék azt a (sok esetben nem is alaptalan) sztereotípiát, miszerint a gazdag ember pénztárcaszívű és azt hiszi, hogy neki mindent szabad. A lelkes olvasóközönség pedig szabadon és önfeledten csaponghat a szokott gyűlölet-cunami és a kritikátlan lelkesedés-kampány szélsőségei között, a híralkotók/ferdítők kicsiszolt technikákkal megerősített akarata szerint.

Emlékszem 2006-ban milyen álszent perpatvar tört ki az akkor persze legtöbbször milliárdos politikusként aposztrofált Kóka János (ha jól emlékszem) Jaeger LeCoultre Master órája és helikoptere körül. Egy hónappal ezelőtt pedig azt is megtudhattuk az ex politikusról, hogy egy „hatalmas BMW motorral látták a körúton”. Mindezen tárgyak egy sikeres vállalkozó bevételének a morzsáiból beszerezhetőek. Különösen akkor, ha a felfuttatott céget (Elender) jó üzleti érzékkel kétszer is jó áron tudja értékesíteni tulajdonosa.

Nyilván egy politikusnak ügyelnie kell, hogy a célcsoport (választópolgárok) ne érezze hivalkodónak az anyagi javait, hiszen a kontraszt miatt hamar ellenszenv alakulhat ki a népben felgyülemlett frusztrációk miatt. Biztosan emlékeztek a Medgyessy Péter Patek Philippe karórát viselő kezéről készült képekre, amikor a hajléktalanokat meglátogatta. (Akkor már inkább a meccsen-maga-alá-szotyizó miniszterelnököt választja a nép lánya/fia. Szimpibb.)

Annak idején valószínűleg ezért lakott Kupa Mihály a Pók utcai lakótelepen, nem pedig szűkös anyagi lehetőségei miatt. Fürst György sem terézváros alpolgármestereként vásárolta a szolíd BEAST-1 (BESTIA-1) rendszámú mattfekete Rolls Royce Phantomját, hanem  pozíciójának „elhagyása” után. Napjainkban ezeknek a feszültségeknek az amplitúdója tovább nőtt, ezért legalább annyira veszélyes ezt a lángot tovább fűteni, mint a mostani válságot teljes egészében csak a bankárok nyakába varrni, felmentve ezzel a polgárokat és a folyamatot nem vagy rosszul szabályozó államot és regulátor szerveit.

Ahogy egy korábbi bejegyzésemben fogalmaztam, Réz András esztéta írta (lassan két évtizede már!), hogy Magyarországon szeretik a lángost, de nem szeretik a lángossütőket. Azóta a helyzet nem sokat változott. Továbbra is „közellenség“ a vállalkozó. Még a szó is pejoratív az emberek egy csoportjának körében. (Mennyivel jobban cseng a nemzetközi „entrepreneur“ kifejezés.)

Szabadságra vágyik mindenki minden szinten, de a nyugdíjunkról, vagy gyermekeink tanulmányainak finanszírozásáról gondoskodjon az állam továbbra is. Öngondoskodjanak rólunk! Bár nem szeretjük a vállalkozókat, de szívesen kezdenénk vállalkozásba, csak garantálja valaki (és az állam is sok hiteles pecséttel), hogy roppant sikeres és kockázatmentesen busásan jövedelmező lesz az ügy.

Mi tehát a „fájdalmasan őszinte“ végkövetkeztetés mindezekből, ha nem akarunk a saját zsebünkbe hazudni? Országunk pénzügyi-, közlekedési-, politikai-, kulináris kultúrájáról MI tehetünk, ráadásul ezek össze is függnek. Családunk anyagi hátterét MI teremtjük meg, vagy valószínűleg senki. Sokkal nagyobb a saját szerepünk (és ezért felelősségünk) a saját jövőnk alakításában, mint hinnénk.

Tudom, tudom, messze jutottam a magyar elit stílustalanságától, de ez a post is a stílusról szólt tulajdonképpen. A honi, szemmel láthatóan felelősségükről tudomást sem vevő, a kedélyeket veszélyesen, a közízlésnek megfelelően tovább borzoló toll- és szemforgató infotainment “zsurnalisztákról”. Ha ez a banda, Miklós írásainak szakmai igényességével csépelné vitriolba mártott klaviatúráját, ez egy nyitottabb ország lenne.