A hazai panasz(kodás)kultúráról

Érteni vélem, hogy miért panaszkodunk ennyit.

Akkor is, ha épp nincs „panaszkodnivalónk”. Egyrészt el akarjuk ismertetni, hogy jogosan tesszük (legitimáció), másrészt csökkentjük a feszültséget (exhaláció), harmadrészt másra hárítjuk a felelősséget (delegáció), sőt a krónikus méltatlankodás akár közösségi élmény szintre is emelkedhet. (Mérő László szerint már szociális kód hazánkban a reflexszerű panaszkodás.) Gyakran házastársak és barátok közös, fedettpályás sportja ez.

A mérgező panaszkultúra, ahogy a toxikus irigység is, szülőktől eltanult mintaként, generációkon átívelő fertőződéssé is válhat, így akár még nemzeti karakterként, quasi hungarikumként is azonosítható itthon. Amennyiben pedig az együtt sírást összefogni-nem-tudás (3 magyar = 4 vélemény) és tanult alkalmatlanság tetézi, hamar évtizedekre rögzülhet az ember perspektívájának a saját köldökére fókuszáltsága. A „turáni átok” említése már közel két évszázaddal ezelőtt, Herczeg Ferenc mellett Vörösmartynál is megjelenik. Ady Endrénél és Hamvas Bélánál pedig már „szokott tevékenység” ez az őszinte beszéd. (Vagy hazaárulás, ahogy a funkcionális analfabéták gügyögik.)

Azonban, ha a problémamegoldó képesség fordítottan arányos a panaszkodás mértékével, a saját zsebébe hazudik a delikvens.

Az ilyen figura hamar bekerülhet abba a bizonyos ördögi körbe, amelyben már csak a negatív élményeire fókuszál és a feje fölötti, egyszemélyes, perszonalizált gond-felhő vele együtt mozog. Ez a (ön)destruktív hozzáállás pedig rosszindulatúvá szervülve, hamar benyújthatja a (TB) számlát. A stresszre adott reakcióként a szervezet (többek között) kortizol hormont termel, aminek a mellékhatása magas vérnyomást és vércukorszintet okozhat, illetve gyengíti az immunrendszert is. Ráadásul az állandósult méltatlankodás olyan mintázat-alakító neuron reakciókat generál az ideghálózatban (tapasztalatfüggő neuroplaszticitás), ami átállítja azok „default működését”. Az pedig nagyon nem mindegy, hogy az optimista, avagy a pesszimista hozzáállás válik-e alapértelmezetté az agyunk számára. (BTW: A drámakirálynő karakteréről itt írtam.)

Szociális oldalról megközelítve pedig szintén káros hatása van a kényszeres panaszkodásnak, hiszen az ilyen siránkozókat nem szeretik a (pozitív) emberek. Éppoly károsnak tartják magukra nézve, mint az indirekt, passzív dohányzást a nem-dohányzók. Érdekes paradoxon, hogy ezekre az optimista emberekre legalább akkora szüksége lenne a panaszkodónak, mint a humorra és az öniróniára. A sopánkodás, siránkozás és kesergés triumvirátusának négy Jolly Joker kifogása van: tavasz, nyár, ősz, tél. (Túl hideg/meleg van, szárazság van/esik az eső stb.) Vezetőként a passzív, de szinte mindenkivel (főnök, beosztott, barát, családtag) szemben kritikus figuráknak mindig Frank Adams (tucatnyi más embernek tulajdonított) mondását idézem:

„Lead, follow or get out of the way!”

Vezess, kövess, vagy menj az útból! (BTW: Ted Turner asztalán is ez a mondat állt.) Agresszívnek tűnő, keményen koppanó mondat ez, de egyben megengedő is, hiszen mindenkinek megadja az esélyt, hogy ha valóban jobban tudja, hát bizonyítsa be, ha pedig nem, kövesse azt, aki bizonyítottan jobban tudta, ÉS hajlandó is volt az élre állni, valamint kockáztatni.

A végére pedig öt pozitív tanácsom, távirati stílusban, krónikus panaszkodóknak: A meditáció, sport, hálaérzet, ámulat és áhítat élménye segíthet…