Magyarországon polgárnak lenni deviáns viselkedés?

Esterházy Péter híres megállapítása szerint „Magyarországon a polgárokat egy kezemen meg tudnám számolni.” 

Jómagam ezt úgy fogalmaztam meg, hogy kis hazánkban már azzal is kiegyeznék, ha az állam-, és/vagy nyárs-, és/vagy kispogárok, legalább polgárok lennének. Két hete a tömegemberről kreált szövegem elé írtak persze erre a cikkre is igazak:

„Itt-ott kissé elitistának, vagy fölényeskedőnek tűnhet a következő szöveg (különösen napjaink túltolt PC világában), de én inkább bátornak és őszintének mondanám. Manapság, a klasszikus intellektuális „kapuőrök” nyugdíjba küldésével, a nagyobb publikációs felületetet és ezért több hatalmat kapott tömeg bárdolatlanságával kevesen mernek foglalkozni. Ennek az az oka, hogy számosságuk és üzletileg jól célozható homogenitásuk okán, jellemzően ők választanak a politikusok és a velük összebútorozott nemzetközi óriáscégek termékeiből és szolgáltatásaiból. A cizelláltabbak részéről ez a profitnövelő szervilitás ugyanaz az „opportunista becsicskulás”, mint ami az influenszerek heterogén rétegének együgyű, kétbites részét is felemelte a minőségi véleményvezérekkel együtt.”

Gyerek/felnőtt — kispolgár/nagypolgár analógia
Biztosan ismertek olyan házaspárt a környezetetekben, ahol a szülők közül csak az egyik felnőtt, a másik fél tulajdonképpen a gyermeke (is) partnerének. (Pl. felelősségvállalási, döntéshozatali és a család életének gazdasági/logisztikai megszervezése szempontjából.) Leegyszerűsítve az analógiát, a hazai társadalom tagjainak csak egy része „nőtt fel” (a meritokratikus kapitalizmus játékszabályaihoz), vagy akár úgy is mondhatnám, hogy polgárosodott. Lehetne itt a középosztály „amortizációját” és a társadalmi mobilitás lassulását/leállását „körbeszociózni” ismert kutatásokat idecitálva, de én ma vállaltan önkényesen fogom a polgár ideológiaterhelt fogalmát körbeírni. A „polgárhiátus” közhelyes okait sem szeretném kibontani, nyilván a szocializmus egyen-szürke évtizedei és az azt követő baloldali rezsimek, illetve az ultra-etatista (központosító), de alapvetően neoliberális gazdasági kottából játszó Fidesz „sem segítettek” a magyar népnek felnőni. 

DíszKlémer
Újfent és óvatosan ismétlem, nem arrogancia, vagy dölyfösség irányítja az ujjaimat amikor írom ezeket a sorokat, hanem minden gyógyulási folyamat nulladik pontjának, a betegség pontos diagnosztizálásának igénye. Egy közhelyes kifejezéssel élve, nem a magyar társadalom ellen, hanem éppen érte vagyok őszinte. (E blogot egyébként ingyen írom, a legdrágább erőforrásomat, a szabadidőm egy részét áldozom fel a tartalomgyártásra.)

Társadalmunk patológikus vonásairól
Soha nem hittem volna, hogy egyszer majd éppen Vona Gábor hevenyészett diagnózisát fogom idecitálni, de remekül illik ebbe a szövegbe, ezért megteszem újra. Vona 2023-ban, pártvezértől szokatlan őszinteséggel, a többszörösen traumatizált, mentálisan beteg magyar társadalom önjelölt diagnosztájaként, a következő öt hazai patológiás vonásról beszélt. Nyilván erősen leegyszerűsítő (szélkakas politikus mondta), de mégis elgondolkodtató e felsorolás:

Disszociatív zavar – Nem tudjuk, hogy kelethez, avagy nyugathoz tartozunk-e.
Apa komplexus – Keletiségünkből fakadóan, mindig szükségünk van egy vezetőre, tulajdonképpen nem akarunk/merünk polgárosodni.
Anya komplexus – „Minket senki sem szeret, mindenki az ellenségünk”.
Tanult tehetetlenség – 1526 óta nem tapasztaltuk meg a valódi szuverenitást.
PTSD (Poszttraumás Stressz Zavar) – A 20. század traumái miatt elfáradtunk, elfásultunk.

A honi polgárosodást hátráltató okok
Persze voltak azért akadályok (1848, WW1, WW2), és Trianon után sok polgárvárost vesztettünk el, (Nagyvárad, Kassa, Szabadka stb.) továbbá sokan disszidáltak (1956) vagy emigráltak (1905-1907) kis hazánkból, valamint még a megrendelő németek számára is meglepő hatékonysággal küldtük haláltáborokba a polgárságunk egy részét… Ráadásul az itt élő nemzetiségekkel sem bántunk éppen kesztyűs kézzel az elmúlt, XX. században, a XXI.-ben pedig az értelmiség helyett a predátor politikusokat és a vállalkozók svihák csoportját engedtük felemelkedni és új, „taker” burzsoáziává válni. (taker, dealer, matcher)

Európai polgár vs kádári kisember
Az említett Fidesz is hamar áttért a rövid életű polgári Magyarország kifejezés politikai termékéről (a híres Magyar Narancs GFG interjú itt) a keményen dolgozó kisember mantrázására és kádári ajnározására. (Még Rogántóni is leparasztgyerekezte magát az ügy érdekében.) BTW: A Tisza adminisztrációnak „adok” két évet, hogy kiderüljön, hogy felnőttként kezeli-e a hazai társadalom tagjait és megpróbálja lehozni őket a Fidesz propaganda gyáraiban  ipari méretben termelt toxikus drogokról (rezsicsökkentés, kamatstop, benzinstop, árstop, tizenixedik. havi nyugdíj, támogatott hitelek stb.), vagy opportunistán beáll a sorba a voksokért ő is. (Ez esetben javaslom a „mindentvivő” krumpliár-stop hívószó bevezetését.)

Egyébként az egyetlen stop,  aminek a használatával egyetértek, a stop-loss…

A múltban, a szűkös ellenzéki erőforrások miatt, senki sem mérte annyit és olyan mélységben (nagy mintákon) a magyar nép véleményét, mint a Fidesz. Ez hatalmas előnyt biztosított nekik, ráadásul doktor-miniszterelnök-főtolvaj-úr az elmúlt évtizedekben tényleg jól olvasta népe nagy részének gondolkodását. Álljon itt erre a következő példa a Magyar Nemzet 2017-es számából, melyből a következőkben ismertetett élmény miatt „kiugrott” Körömi Attila (volt Fidesz orsz. gy. képv.) szemszögéből kiderül, hogy Orbán (& Co.) már 22 éve (!) rájött arra, hogy Kádár szellemét kell újra megidézni a győzelemhez:

„… 2004. április 5-én ülést tartott a frakció a képviselői irodaház VII. emeleti előadójában, melyre együtt érkezett a párt elnöke, Habony Árpád, Gyürk András és még egy személy, akit nem ismertem. Habony Árpád addig nem volt ismert a frakció előtt. Nem lehetett tudni, miért van jelen. … A frakcióülés igazi jelentőségét a Fidesz megbízásából készült nagymintás felmérés ismertetése és az annak eredményeiből következő jövőbeni pártstratégia meghatározása adta. A párt elnöke pontokba szedte mondanivalóját, melyek lényegét ott az ülés alatt, beszéde közben végig jegyzeteltem. Legfontosabb, legsúlyosabb mondatai, üzenetei a következők voltak:

– A jobboldal-baloldal felosztás értelmezhetetlen.
– Összességében megállapítható, hogy a Kádár-rendszer győzött, megnyerte a rendszerváltoztatást.
– Ebből következően baloldali véleményvezéreket kell beemelni a Fidesz mellé, szerepeltetni kell őket.
– A jövőben nem mi mondjuk meg, hogy kire kell szavazni, hanem megkérdezzük az embereket. Nem a polgárokat, hanem az embereket.

Megéri polgárnak lenni?
Mindennek (és persze a korszellemnek) az lett a következménye, hogy az „infantilisz prolihisztorisz”  (ahogy Uhrin Benedek) elhitte önmagát és ma már kifejezetten büszke is a tudomány-, és ezért ténytagadó, igazságon túli hablaty-határozottságára. (Y. N. Harari sok oldalt szentel annak, hogy leírja, a kaotikus, tribalizált online térből az igazság kibányászása drága és nehéz, az adott törzs ismert mémjeinek „felkérődzése” viszont egyszerű és olcsó.) Persze egy polgári értékrendet követni is „költséges” (kockázatos, valamint idő- és pénzigényes), sőt némi önmérséklettel és lemondással (felnőtt mályvacukor-kísérlet?) is jár. Polgárnak lenni tehát nem a legkönnyebb út ma Magyarországon. Sem szociális (még mindig nem értjük, hogy ŐK is MI vagyunk), sem gazdasági („korrupció az, amiből kihagynak”) sem politikai (krumplilevessel megvehetők vagyunk mindkét oldalról), szempontból.

Wikipédia:
A magyar polgár szó német eredetű és a XIII. században került át a magyar nyelvbe, valamely város teljes jogú lakosát jelentette csakúgy, mint a német Bürger, vagy a francia bourgeois kifejezés. (A franciából jön egyébként a magyar burzsuj, mint pejoratív szó.) Később persze Marx és Engels is sokat foglalkozott a proletár (munkás) burzsoá (tőkés) megosztottsággal. Az európai és ezen belül elsősorban a német szociológiai irodalom foglalkozott legbehatóbban a proletár fogalmának leírásával. A feudális társadalomban a „Bürgerschaft” olyan városi rendet (csoportot) jelentett, amely több privilégiummal rendelkezett, mint a különböző függőségekkel korlátozott fél-szabadok, hűbéri viszonyokba tagolt csoportok.

Számomra (ahogy említettem ezek önkényesen, általam kiválasztott értékek) az az európai (felnőtt állam)polgár, aki:

1. Vállalja a felelősséget a tetteiért és döntéseiért 
2. Autonóm személyiség 
3. Józan, objektivitásra törekvő véleményt tud alkotni 
4. Kulturális igényekkel rendelkezik
5. Civil kurázsival rendelkezik
6. Ismeri a saját és közösségének jogait 
7. (El)ismeri a demokrata értékeket

Felelősség

Egy polgár vállalja a felelősséget tetteiért, valamint a döntéseiért, nem mindig az aktuális kormányzó pártot és/vagy a négy évszak valamelyikét és/vagy a (háttér)hatalmat kritizálja életének minőségéért. Önbizalma és vállalkozó kedve is ebből táplálkozik. A görög mitológiában Ananké (Ἀνάγκη) a végzet és az elkerülhetetlen sors, a római koppintásban pedig Fortuna a szerencse istennője volt. Ha csak ezeknek a nőknek hiszünk, a saját zsebünkbe hazudunk és ezért veszíteni fogunk az ÉLET nevű játékban. A gyermekünk, a munkánk (jobb esetben hivatásunk), vagy a partnerünk a „tünetünk”, ne őket szidjuk, hogy „kezelhetetlenekké” vagy „fúriává” váltak. Miközben kinyújtott mutatóujjunkat vádlón rájuk szegezzük, soha ne feledjük, a többi ujjunk saját magunk felé mutat… (Erről bővebben ebben a szövegben írtam.)

Autonómia

Egy valódi polgár szuverén karakter, aki kiáll a maga, családja és közösségének jogaiért. Hofi szerint (aki persze Marx és Engels kijelentését parafrazeálta/karikírozta): „A lé(t) határozza meg a tudatot.” Amennyiben nincsenek meg a megfelelő anyagi alapok, akkor sajnos a polgári értékrend kevésbé tud érvényesülni. Másként fogalmazva, ha az egyén nem tud a mindenkori hatalomtól függetlenül létezni, ha nincs önálló egzisztenciája, akkor sokkal nehezebb autonóm polgárként viselkednie.

„Szabad gondolatok és meggyőződések többnyire a teli pénztárca talajában gyökereznek.” (Arnold Zweig)

Józan és koherens világnézet

Ennek a két elvárásnak egyre nehezebb megfelelni, hiszen a politikusok és a megválasztásukat finanszírozó óriási tech-, és médiakonglomerátumok által uralt tudatipar egyre kifinomultabb online eszközökkel szőnyegbombázza az egyre törzsiesedő embereket. A buborékok falai vastagodnak. A jelenleg is zajló nemzetközi „preventív ellenforradalom” sikeres, nem a vertikális, szegény-gazdag tengely végpontjainak távolodására koncentrál a lakosság nagy része, hanem a horizontális tengely identitáspolitikai eszközökkel gerjesztett ellenség-párjaira. (Bal/jobb, szuverenitás/globalizáció, város/vidék, kék/fehér gallér stb.)

Miközben az intenzíven változó bolygónkon az élethosszig tartó tanulás (LifeLongLearning) egyre fontosabbá válik, hiába kapunk egyre kifinomultabb és olcsóbb tanulási eszközöket és csatornákat, a kognitív torzítások  (cognitive bias) és a posztigazságok (post truth) szinte akadálytalanul mélyítik tovább a törzsek között húzódó ideológiai lövészárkokat. (A motivált és kritikai gondolkodás különbségéről itt olvashattok bővebben.)

Kulturális igények

A hazai új-burzsoázia egy része és a roncs-társadalom legalján trónoló lumpen-prolik (nem összekeverendők az osztálytudattal rendelkező proletár réteggel) közelebb állnak egymáshoz, mint hinné(n)k. Egyiküknek sincs osztálytudata és kulturális tőkéje. A honi burzsoázia  említett szegmense kulturálisan zuhant (kultúrájuk a kommersz lett), a proletár pedig pénzügyileg emelkedett, ezért az olló zárult közöttük. (pl. Havasi Balázs zongorajátéka, Fásy Ádám és Lagzi Lajcsi „művészete”, továbbá a mulatós zene legalja között kisebb a különbség, mint azt a hazai burzsoázia  egy része gondolja…) Ezért szólt vállalhatatlan zene a jachton Borkai kurvázásakor, ezért mulat a magyar burzsoázia említett része is önfeledten kisgrófóra, ezért lehetett példakép Berki Krisztián, ezért néznek fel a népek Schóbert Norbira, Balogh Leventére vagy Jákob Zoltánra, és ezért ivott Lölő Andija a Rose d’Or fedélzetén Hell jegeskávét. (Erről bővebben itt írtam.)

„Csőcselék lennt, csőcselék fennt.” (Nietzsche)

Mielőtt azonban azt hiszitek, hogy a saját kulturális igényeimet, vagy a magas-kultúrát akarom (eszdé)eszesen ráerőltetni 10 millió (vagy 15 khm) magyarra, fontos kihangsúlyoznom, hogy (indulásként) leginkább az alapvető kulturális értékeket hiányolom kis hazánkban. (Társasági, nyelvi, közlekedési, étkezési, öltözködési kultúra stb.)

Civil kurázsi

Azt gondolom, hogy a siker, nagyobb felelősséggel is jár (önmagunkkal és másokkal szemben is), amely összefüggést még erősíteni szükséges ebben az országban. (Ahogy sokan, gyakran udvariasságból takarózom én is az eufemizmus puha paplanába.) Egy évtizede szervezem meg itthon a nemzetközi DGR (The Distinguished Gentleman’s Ride) jótékonysági, klasszikus motoros felvonulás hazai rendezvényét. Minden évben kínos szekunder szégyenérzetem van, amikor látom, hogy valaki megjelenik egy 6-8 milliós motorral, élvezi az eseményt és végül egy centet sem utal a Movember Alapítványnak. Ezt egyébként következetesen Jeges-vödör Kihívás (Ice Bucket Challange) Szindrómának nevezem. (Emlékeztek, itthon minden celeb nyakon öntötte magát, de senki sem utalt az ALS Association számára. Az ALS (amiotrófiás laterálszklerózis) betegséget azóta, Karsai Dániel méltatlan hazai kálváriája és halála miatt már itthon is megismerte „az utca embere”.) BTW: Az eutanáziával kapcsolatos színházi élményemről itt írok.

Jogismeret 

Egy polgár ismeri a saját és közösségének jogait (önkormányzati szinten, választójog, demokrácia jogintézményei stb.) BTW: A választási részvétel az elmúlt 10 választáson (1990-től 2026-ig) így alakult: 65%, 69%, 56%, 71%, 68%, 64%, 62%, 70%, 70%, 79%. Persze a korábban említett törzsiesedés és a 10 millió hazai „wannabe polihisztor” miatt, valószínűleg több embernek volt roppant határozott véleménye a legalkalmasabb köztársasági elnökről, mint az öt legfőbb közjogi méltóság feladatairól és felelősségéről… (Polgár Juditnak már a vezetékneve is gyanúúús volt…)

Demokrata értékek vs napi hazai gyakorlat

• szólásszabadság és pluralizmus (sokféleség) vs véleménydiktatúra mindkét oldalon
• egyenlőség vs kettős mérce
• magánélet tisztelete vs homofóbia
• tolerancia vs rasszizmus
• szolidaritás vs közöny
• népképviselet vs „jó diktátor” igénye

www.parrhesia.hu

A parrhészia (ógörögül: παρρησία) egy ókori görög retorikai és filozófiai fogalom, amelynek jelentése: „mindent elmondani”, azaz szabadon, őszintén és bátran beszélni. Nemcsak a puszta szólásszabadságot jelenti, hanem azt a morális kötelezettséget is, hogy az igazságot mondjuk ki, még akkor is, ha az kockázatos vagy veszélyes a beszélőre nézve. A fogalmat a modern korban leginkább Michel Foucault francia filozófus tette újra ismertté, aki szerint a parrhésziát gyakorló személy (a parrhésziastész) az igazmondás kockázatát vállalja a hatalommal vagy a többséggel szemben.

„Az igazság kimondása élet-technikailag sohasem volt rentábilis vállalkozás, korszakok szerint többé-kevésbé életveszélyes, de mindig csak olyan ember mondhatta ki, aki a világgal szemben oppozícióba került.” Hamvas Béla