Ablonczy Balázs: Az utolsó nyár – Magyarország, 1944

Az elmúlt 60-80 évben sok történelmi szakmunka köszönhette a sikerét annak, hogy újszerű módon közelment a történtekhez, és ily módon fel is fedezett valami addig ismeretlen dolgot.

Az ilyen módszerű könyvek szerzői közül azok a történészek, akik képesek voltak színesen és személyesen írni, általában sikerre voltak ítélve. Szeretem a Jaffa Kiadó Modern Magyar Történelem sorozatát (szerkesztői Ablonczy Balázs és Müller Rolf). A sorozat keretében kiadott művek egytől-egyig rövid, tömör összefoglalásai egy-egy témának, általában nagyrészt új források feltárásával. Külleme alapján is felismerhetők e könyvek: mindegyik címlapján egy utólag színezett Fortepan kép látható.

Már lelkesedtünk a sorozat néhány darabjáért. De ezek közül is kirí ez a könyv, mert az utószóban kimond valami alapvetően újat, amit eddig nem olvastam mástól. Időkezelése is nagyon eredeti. A címben az 1944-es év tárgyalását ígéri, de szorosan véve csak a nyárral kíván foglalkozni. A június 1-jén induló könyvhét és augusztus 27 közötti időszakkal. Ez utóbbi napon foglalta el a Vörös Hadsereg az első magyar települést, a visszacsatolt területen lévő Sósmezőt (400 fős község, Háromszék vármegye kézdi járásában).

Szerencsére a szerző nem tartja be ígéretét.

Hiszen fő forrásai az egykorú naplók. Íróik addigi életét a szerző visszamenőleg mindig felskicceli, és ha túlélték a háborút, utóéletüket is megismerhetjük. Az is mozgalmassá teszi a könyvet, hogy a nyolc igazi fejezetben a szerző mindig újrakezdi a kronológiát. Vagyis nem egyetlen históriát mesél el, hanem nyolc vezető mentén vagy százat. A könyv élvezeti értékét nagyban emeli a személyes hangnem is. Ablonczy néha szinte szépírói erényeket csillogtat. A Mozgásban című (7.) fejezetben szerepel ez a bekezdészáró mondat:

„1944 késő tavaszának-nyarának egyik alapzaja, legalábbis a fővárosban, a folyosói kőlapokon végighúzott bőröndök kattogása, bútorok döndülése, kosarak percegése és a lift utáni kiabálás lett.” (136. o.).

Fotó: Farkas Norbert

Vagy amikor a szerző az 1942-ben bevezetett begyűjtési rendszert próbálja összefoglalni, nem fogja vissza magát:

„A rendszer alapvetően egy pontrendszerre (búzaegységekre) és a szántóterületek kataszteri tiszta jövedelmére épült, bonyolultságában valahol félúton a Finnegan ébredése és a családi adókedvezmény igénylőlapjai között.” (159. o.)

Az 1944-es év a magyar történelemnek egyik tragikus eseményekben bővelkedő, tagadhatatlan mélypontja volt. Ezt a közismert tényt a szerző egészen közelről mutatja meg, a német megszállás után még mindig tűrhetően működő államapparátus működési mechanizmusain keresztül. A könyv témája nem a zsidóság elleni rémtettekre fókuszál, de a Konc című harmadik fejezet azt mutatja be, hogy mit kezd az állam a hátrahagyott javakkal, és miként veti rá magát a lakosság az elhagyott ingatlanokra és tárgyakra, és mennyire kevéssé képes már az állam uralni ezt a folyamatot (vagyis deklarált céljait beteljesíteni).

Az egyik fontos és terjedelmes fejezet a légoltalom szervezését, mint államigazgatási feladatot mutatja be, az állami ügyködést a visszaemlékezésekkel egybevetve. Amely persze nem lehetett sikeres a szövetségesek légi túlerejével szemben. A könyv sokat foglalkozik a sajtóviszonyok átrendezésével, a minőségi sajtó eltüntetésével, az új lapok és az átalakított rádió pusztító propaganda hazugságaival, mindig higgadtan, a korabeli feljegyzések idézésével.

Talán nem csak az én figyelmemet kerülték el az év egyes színházi fejleményei, például az, hogy a vérdilettáns Kádár Lajos Ártatlanokcímű antiszemita darabját (amit állítólag három nap alatt írt, s amelyet Ablonczy röviden, higgadtan össze is foglal), amelyet falvakban játszottak, agymosási céllal, 1944 június 16-án, némileg átdolgozva, a Madách Színházban is bemutatták. Decemberig összesen több, mint száz alkalommal került színpadra, ha a délelőtti előadásokat és a kultúrházi fellépéseket is beszámítjuk.

Az Epilógusban (10. Fejezet) a szerző végül rátér arra, amit könyve nagy újdonságának érzek, mint az újabb történelmi munkák igényes amatőr olvasója. Ablonczy elmondja, hogy a klasszikus liberalizmus képviselőinek 1918 után esélyük sem volt a hatalom közelébe jutni, de 1944 szélsőjobboldali politikusai gondolatban még mindig a liberalizmus ellen hadakoztak, mikor pedig már minden hatalom az övék volt.

„Új, totális eszmék jöttek, kételyek, viták és rejtekutak nélkül. Már ott készülődött az egypártrendszer, a beszolgáltatás, az államosítás és a kisajátítás, az emberi rosszindulat minél tökéletesebb állami kihasználása. 1944 volt az egyetlen sikeres magyar modernizációs eszme, a szabadelvűség kimúlásának nyara.”

Fontos, érdekes, új forrásokra építő, jó svádájú könyv született, amely mellékesen nagy lépés lehet a közös múlttal közösen elszámoló egységes magyar nemzet újjáépítése felé.

(Jaffa Kiadó, 2024. Borítóterv: Hegyi Péter. Borítófotó: Fortepan, Botár Andrea. Térképek: Sebők László. 247 o., ára 4999 Ft.)

Török András művelődéstörténészt 17 éve ismerem. András volt már: műfordító, tipográfus, angoltanár, kulturálisminiszter-helyettes, a Mai Manó Ház és a Summa Artium alapító igazgatója, az NKA (Nemzeti Kulturális Alap) elnöke és most (többek között) ő a Fortepan önkéntes menedzsere.

2018 és 2019 között remek könyvajánlóit ezen a felületen is publikálta, ezt a gyakorlatot elevenítjük fel blogfolyamunk csütörtöki napjain 2023/24-ben. (Tényleg páratlan Budapest útikönyvéről itt olvashattok.) A 2010-ben András által indított Vademecum Könyvklub tagjai egy kulturális ajánló hírlevél mellett havonta egy könyvet is kapnak, a hírlevélíró gondos választása szerint. E klub 2017 januártól rendszeres író-olvasó találkozókkal és más különleges művészeti eseményekkel bővült, a még több élmény érdekében. Jelentkezni a Könyvklub titkáránál, Kajta Barbaránál lehet: titkarsag@summa-artium.hu, +36 1 318 3938. A B42 kóddal 4.2% kedvezménnyel vásárolható meg a klubtagság, melynek magam is lelkes résztvevője vagyok. Mindenkinek szívből ajánlom! (Blogger42, a szerkesztő.)