Adele élete

Végre sikerült megnéznem Cannes 2013-as nyertes filmjét, az Adele életét, melynek hazai bemutatóját már hetekkel-hónapokkal megelőzték „botrányos” hírei. Nagyon kíváncsi voltam a filmre, kíváncsi voltam, hogyan kell 2013-ban megjeleníteni két fiatal nő szerelmét a filmvásznon ahhoz, hogy a hitelesség (vagy valami más) egyből kicsapja a biztosítékot, illetve hogy hogyan nem válik a film szinte már ikonikusnak tekintett szexjelenete öncélú gesztussá, melyre a film vágyott népszerűsége épül.

Azok kedvéért, akik nem látták a filmet: Abdellatif Kechiche mozija két lány szerelmi történetét meséli el, melyben az események és a képek kizárólag kettejük kapcsolatát tárgyalják, szinte teljes mértékben kiragadva a történetet természetes kontextusából. Események mentén nehéz is lenne elmesélni a történetet, mert gyakorlatilag semmi nem történik a filmben: Adele és Emma megismerik egymás, szerelmesek lesznek, sokat és látványosat szerelmeskednek, összeköltöznek, majd lassan eltávolodnak egymástól – és egy pillanat alatt a szerelmes filmek kliséi között találjuk magunkat. Megcsalás, szakítás, sóvárgás, szenvedés, boldogtalanság, távolba révedő hosszas tekintetek. Gondolom, ilyen az élet. De csak nem ilyen unalmas!

Az Adele élete majd három óra terjedelemben részletezi a főhős történetét, unaloműzés és figyelemfenntartás céljából az időugrás módszerét választva – sosem tudjuk, hol is járunk az időben, erre legfeljebb a szereplők megjelenése, élethelyzete, karrierjük pillanatnyi állapota enged következtetni. Hasznos módszer, kicsit legalább lehet gondolkozni, hogy helyretegyük a vásznon látottakat. A film gyengesége azonban éppen a fent említett kontextusnélküliségből következik – egy-két dolog ugyan kiderül a szereplők családi hátteréről, habitusáról, de a lényegi dolgokra maximum következtethet a néző (vagy behelyettesítheti a számára szimpatikus, vagy ellenszenves tulajdonságokkal a rengeteg szürke foltot – hátha így kissé személyesebbé válik a történet, lehet kötődni, beleélést gyakorolni, stb.), így aztán nem igazán érthetők a szereplők motivációi, gesztusai sem.

Na de ha már úgy is minden felület a film pornográf jellegével foglalkozik, tegyünk említést röviden erről az aspektusról is – valóban látható ugyanis a filmben egy majd 10 perc terjedelmű leszbikus szexjelenet, amely azonban semmiben nem mutat túl egyfajta vizuális esztétikumon, mely funkcionális megközelítésben a szereplők érzelmeinek intenzitását hivatott bemutatni, amúgy pedig a film helyét hivatott biztosítani a kritikai közbeszédben hetekre hónapokra. Tényleg ennyi. Egyébként az Adéle élete szép, de teljes mértékben hétköznapi szerelmes film Sartre- és Marivaux-idézetekkel intellektualizálva, ami hangulatánál fogva vagy elkapja az embert és szívesen végignézi ezt a három órát, vagy végignézi és megállapítja, hogy egy hónap múlva semmire nem fog belőle emlékezni, vagy a felénél feladja.

Egy dolog miatt azonban tényleg izgalmas ez az alkotás, szép képet fest ugyanis a megjelent kritikák fényében arról a társadalmi prüdériáról, amit képtelenek vagyunk levetkőzni (nevezetesen ha két nő szerelmeskedik a vásznon, az botrány, míg a hagyományos, heteroszexuális szexjelenetekkel jellemzően semmi bajunk) és arról, hogy sokszor még magukat komolyabb szakmai fórumként aposztrofáló médiumok is a film lényegi elemei helyett képesek 10 percből a film teljes egészét övező hűhót keríteni, amely mellett a mozi valós értékei tökéletesen elsikkadnak, pedig Léa Seydoux és Adéle Exarchopoulos alakítása egészen nagyszerű, csajok szerelméről pedig korábban nem nagyon láttunk még ilyen őszinte filmet.