Beteljesült élet

Minap, a német közszolgálatú TV-ék egyikén, leragadtam egy műsor mellett. Beteljesedett életekről szólt. Riportalanyokat hívtak meg az élet számtalan területéről, akik közt csupán annyi volt közös, hogy mindannyian egy beteljesült élet tapasztalatairól számolhattak be. Volt köztük sikeres orvos, hegymászó, vállalkozó, buddhista szerzetes stb.

Igen!

Az élet értelmét mindannyian másban látták, másként éltek, gondolkodtak. Mondom, csak annyi volt közös, hogy mindannyian boldognak vallották magukat, beteljesültnek gondolták életüket. Ha én vagyok a riporter, rövid a műsor, mert gyorsan összefoglalom a quintesszenciát. Akkor beteljesült az életed, ha ez a véleményed róla. De hát a nézők nem egy mondatot akartak hallani, hanem az egyes sorsok, életek bemutatásában saját elveszett Ariadné fonalukat vélték, remélték megtalálni.

Egyébként minden élet beteljesül. Legkésőbb a halál pillanatában. Azt a rövid intermezzót, ami a születés és halál közt van, szakszóval életnek hívják. Minden történet kerek, minden élet beteljesült. Kétségtelen, hogy mindahány másképp, máshogyan. És ez nyugtalanítja az embereket. Nem a saját, mások életére néznek és folyvást hasonlítgatnak. Nekem miért ennyi, másoknak miért annyi? Miért ilyen, mért nem olyan? Ha nem fogadják el saját sorsunkat, ha nem elégszenek meg vele, rossz a véleményük róla. Csupa vád és elégedetlenség az életük.

Pedig maguk rakták össze olyannak, amilyen. De hát milyen az az amilyen? Amilyennek tartjuk. Tehát sosem az életed rossz – az olyan, amilyen. Hanem a véleményed róla. Véleményt formálni pedig lehet így is, úgy is. Az életed is megváltoztathatod – ha van erőd és elszántságod hozzá – a véleményedet is. Most szinte látom a sok kétkedő, hitetlen tekintetet. – Hát, ha egyszer rossz, hát rossz, az nem az én véleményemtől függ – Pedig attól.

A lé határozza meg a tudatot?

Nézzünk egy konkrét példát! Induljunk ki abból, hogy szegénynek tartod magad. Tíz emberből kilencnek ez jutna eszébe, mert meg vannak győződve egyfelől arról, hogy anyagi helyzetükről nem tehetnek, de egyben arról is, hogy a pénz minden problémájuk forrása, s ha lenne, minden megoldódna. (Valójában mindenki tehet anyagi helyzetéről, a pénz pedig egyedül semmit sem old meg.) Magyarország GDP-je világviszonylatban – és ezt kevesen gondolnák – Magyarországot a nemzetek listáján előkelő helyre sorolja. Száz világpolgárból 89 rosszabbul él egy átlagos magyarnál és csupán tíz van anyagilag jobb helyzetben.

És akkor még egyéb szempontokat nem is vettünk figyelembe. Hogy pl. egy japán átlagos panel méretű lakással Tokióban már nagyon gazdagnak érezheti magát és szuper elégedett lehet, ha csak két órát utazik napjában tömött metrókon munkahelyére, hogy a világ néhány gazdag táján elviselhetetlen klimatikus viszonyok uralkodnak, vagy hogy a több pénz nem mindig arányos vásárlóértékével stb. Ez a pozíció iskolai osztályzatra átszámítva gyenge ötösnek felel meg.

Amint látjuk az élbolyban vagyunk, de ez nekünk nem elég. Egy magyar, amíg csak egy ember jobban él nála a világban, nyavalyogni fog. Hát persze, nem vagyunk olyan gazdagok, mint a svájciak, de az afrikai nyomorhoz képest kifejezetten jól élünk. És akkor még nem is szóltam a jólét definíciójáról. Mert nézetem szerint a jólét az, amikor az ember válogathat az ételeiben. Ekkora „bőségben” az emberiség – fennállása óta – csak különleges esetekben dúskált. De a világ gazdagabbik felén már régóta ilyen különleges helyzet van.

Ne foglalkozzunk annyit a pénzzel, mert még elhamarkodottan hibás következtetést von le az olvasó! A beteljesült életről van szó és annak a pénzhez vajmi kevés köze van. Én azt hiszem az ember, ha elér egy bizonyos kort, elkezd büszke lenni arra, amit elért, akármi is legyen az. Harmincadik érettségi találkozómon, mindenki kapott volt osztályfőnökünktől néhány percet, hogy beszámolhasson az eltelt évtizedek eredményeiről, változásairól és persze, hogy kellő módon dicsérhesse magát. Ezt azok tették legelszántabban, akiknek objektíven nézve alig volt mit dicsérni. Kaptak is lelkes és kegyes tapsot a többiektől, mintha csak a tapsból annak járna több, akinek másból kevesebb jutott.

Lány a mezőn

Érdekes volt hallani, hogy a felszólalók tényleg az önelégült büszkeség látszatát keltették, akár milyen szerények is voltak felmutatható eredményeik. Mikor az ember érzi, hogy feljutott személyes életének csúcsára, addigi elégedetlensége büszkeségbe megy át. Már nem igyekszik további csúcsokat meghódítani, már nem padlógázzal hajtja autóját, többet törődik egészségével, s csak az elértek megtartására törekszik. Ilyenkor hajlamos ki-ki a maga receptjét közkincsé tenni. – Tanulj fiam, mert csak akkor lehet belőled valaki, orvos, ügyvéd stb. Dolgozz tisztességgel, szorgalmasan, aztán majd te is élvezheted egy szép napon a négy fal meleg otthon biztonságát, ülhetsz a TV előtt és örülhetsz az életnek. – Aki a világot meghódította arra büszke, aki panellakást vásárolt arra. És ez jól is van így.

Huszonöt év után találkoztam egy régi osztálytársammal, már kétszeres nagymama volt. Az első udvarlója lett szerelme, férje, gyermekei apja, s ő is maradt az egyetlen férfi az életében. Egy lakásban élte le az életét, s különösebb dolgok sosem történtek vele. Én akkor már a fél világot bejártam, sok országban éltem, dolgoztam, több nyelven léteztem és huszonötször költözködtem. Közös csak korunk volt és a régi iskolai emlékek. Döbbenetes volt ráeszmélni, hogy nagyjából mégis ugyan azt a nyelvet beszéljük és ugyanazok az élettapasztalatok kristályosodtak ki egymástól függetlenül mindkettőnkben. A bölcsességet nem lehet tanulni és nem is kapjuk ingyen. Csak vigaszként a múló évekért cserébe.

Folyt. köv.