Diszkófények – Sorozatképek

Sz*r képeket lövök folyamatosan – gondoltam 2016-ban, Budapest egyik közkedvelt szabadtéri színpadja mellett állva, több ezer tini lány dobhártyaszaggató sikítását hallgatva.

Mindig próbálgatom a fájó derekam és a technikát, néhány éve pedig kiváló alkalmam adódott erre a phenom’enon magazin jóvoltából néhány péntek este erejéig. Koncertet fotóztam, koncertet fotózni pedig nagyon komplex dolog. Kihívás, emellett pedig élvezetes is, amint remegő térdekkel várod álmaid zenekarjának frontemberét, hogy a te objektíved végét rúgja meg bakancsának orrával.

De a Metallica nem lépett fel sajnos.

Megjegyezném, hogy magamat a koncerten csápoló, ájfonnal snapchatet küldözgető félrészeg és a lelkes momentán fotós közé pozícionálnám. Ugyanakkor elképesztően utálom a fent említett telefonos megoldásokat koncert közben – tényleg arról szól nálad a pénteki hacacáré, hogy a telefonod képernyőjéről bámuld végig az egész fellépést?

Szóval, mint momentán fotós, ismerve a fényképezőm képességeit (Canon 6D – Nikonosok savazzanak bátran), nagyjából belőttem szemre a fehéregyensúlyt, a blendét, a záridőt és az ISO értékeket. Koncertkezdés előtt érkeztem fél órával mindig, még naplemente előtt, tehát folyamatosan változó fényviszonyokkal kellett számolnom az este folyamán. Volt nálam egy 70-200 és egy 14 milliméteres nagylátó.

Ami azt illeti, egy 24-70 is be volt készítve, de szinte sosem találtam rá alkalmat, hogy használjam.

Már csak azért sem, mert egy ilyen rendezvényen valamiért nálam jobban működnek a telével lőtt, hatalmas tömegből kiragadott apró mozzanatok, vagy az énekes arcára kiült érzések a tömeget látva. A nagylátóval persze pontosan a másik végletet igyekeztem megörökíteni, a hatalmas embersereg és színkavalkád formájában.

Ami a beállításokat illeti, bármit tekerhettem, a vörös félhomályban úszó színpadnál semmi sem segített, vakuzni pedig – mint tudjuk-, koncerten nem illik. Minden egyéb alkalommal (normális fényeknél) jól beváltnak tűnt az 1/200- 1/400 körüli záridő koppig nyitott blendével. Emellé társítottam még egy olyan ISO értéket, amit valahogy úgy írnék le, mint a nőknél a „hosszú a hajam és muszáj vágnom belőle, de nem akarok” jellegű érzést. Persze jelen váz előnye az itt neccesnek tűnő 1600-2500 ISO-tartomány megbékítő kezelése.

Emellé már csak egy jó adag koncentráció kell, hogy éppen abban a pillanatban és úgy álljon az alanyunk, ahogy az nekünk jó – ilyenkor az Mortal Kombatban ész nélkül attack-gombot püfölő, jelen esetben gombot lenyomva tartó mániákussá válunk. Így készül nagyjából 3-400 kép, amiből jó esetben a tizede használható is lesz.

Összességében, annak, aki szeret pörögni és jól monitorozza a közönség-fellépők mozdulatait, szinte bármilyen koncert izgalmas fotózással telhet. Buli végén már megvannak fejben azok a képek, amiket otthon még az ágyban, laptoppal az ölben kiválogatok. Ilyenkor hatalmas előny a RAW file, amit a profik jelen felsorolásban biztosan elsőként említetnének. Nagyon fontos, hogy gyors gépünk és még gyorsabb optikáink legyenek egy ilyen fotózáson. Azonban a nyers, tömörítetlen képek utómunka adta szabadsága adja a képek végső megjelenésének 50%-át. Arról nem is beszélve, hogy a picit mellé exponált fotókkal is csodákat lehet művelni „photoshopban”.

Amit nagyon megkedveltem a péntek esti fotózásokban, az az, hogy ilyenkor tényleg végtelen lehetőségünk van jó képeket lőni. Aki pedig azt állítja, hogy – „persze, a színpad elől én is tudok” – annak csak annyit, hogy nem egyszer fordult elő, hogy a harmadik szám után kizavartak a mezei fotós passommal. Ez pedig arra ösztökélt, hogy (a tinik apró termetét kihasználva) csápoló kezek közül lőjek mozgalmas képeket. Ezek véleményem szerint sokszor jobbak, mint a színpad előtt lőtt, steril, ördögvillás kézfej mentes fotók.

Daninak innen köszönném meg a lehetőséget.