Drágám, olyan szép vagy!

Hányszor és hányszor futott neki hogy nyakoncsípje a szépséget író, festő, filmrendező, formatervező. El is kapta illékony anyagát, pillanatokra filmre rögzítette, szavak ketrecébe zárta, arányok mértanába sürítette. Pillanatok sikere mások öröme, rátalálása, önmagukba nézése, újraátélése és kreátor hírneve, elismerése. A szépség azonban megcsalt bennünket és továbbállt: új formák felé, más pillanatok irányába, eddig nem látott képek és formák világába. Szomorúan ülünk hát kiüresedett kagylóhéjai felett, levetett páncéljait kocogtatva, hogy talán újra élet költözhet a halál elrabolt életformáiba, újra megmozdulhat önmagán túlmutató formalizmusa, megmutat valamit felületen túl, sugárzó, soha utolérhető és éteri anyagából, mindannyiunk legfontosabb táplálékából, a szépségből.

image

Korok között arany szálként feszül a szépség története. Hol lazábban, hol feszesebben köt össze világokat, hol Rubens tapinhatóan püffedt szeméremajkú asszonyain, hol anorexia Sagrada Familiájába zárt tinilányok csontos seggén csattan a kor divatja, haladás kűzd hagyománnyal, dús kevéssel, számos megismételhetetlennel, népszerű elefántcsonttoronnyal, szent profánnal, vér arannyal, klasszika sci-fivel, számottevő érdektelennel, gazdag kiszikkadtal, új aggal, hím a nővel: teória szerint relatív a lét.

Fussunk végig művelődéstörténetünk rekortánján, kőrözzünk hosszasan hogy repetíciójában felismerhessük épületek, tárgyak, történetek, ideák reinkarnációját, Párizs Pekingjét, New York Egyiptomát, London Bombayét, a megismételhetetlen alkotás felmenőit, csoportok kultúrális állásfoglalását, korok hangulatfetisizmusát.

Megáll előttem, eleinte gebének látom, hórihorgas csontépítményét tapinthatatlannak, vörös göndör haját elhanyagoltan kisszerűnek, kezeit darabosnak, bőrét fakónak, szemeit kiábrándultnak, aztán mintha kezdeném megérteni esztétikai egységét, lelke történetét, félelmeit, vágyait, álmait, apró tárgyi kötődéseit, pillanatokhoz fűzött sóvár érzéseit, már tapintható testén túl áll előttem Ő, másik testben, érzelmei épületében. Szép, újra szép, de megfelelőbb azt gondolnom, újra uralom szépségének értését, ahogy a könyv szerint Jákob megértette Sárát egybekelésük pillanatában, így formán túl tartalommal foglalkozhatom, lényeggel, minek kristályszerkezete nem csal meg mint szemem, ami a szépséget mint puszta ruhának anyagát érzékeli. Azt kívánom magamnak, hogy értsem a szépség architektúráját, az esztétika logikáját, csalárd küllemén túllássak, anatómiája rendszerének gyémánt felfüggesztési pontjain tisztán nyugodjon a szemem és újra mondhassam az élet ragyogására: “drágám, olyan szép vagy!”