Eric Hazan: Párizs felfedezése

Régen jártam Párizsban, pedig igazán intim viszony fűz a városhoz.

Valaha ide vezetett első nyugati utam, olyan szerencsés voltam, hogy a Kádár-korszak derekán távoli rokonoknál tölthettem egy teljes hónapot. Emlékszem, vasárnap érkeztem meg vonattal, egy elnökválasztás második fordulóján – térdig lehetett járni a szórólapokban. Georges Pompidou nyert, a volt miniszterelnök. Alain Pohert, a szenátus elnökét győzte le.

Azóta sokszor jártam a városban, voltam ott állami tisztviselőként, fotóház igazgatóként, fotódíj zsűritagként, családi, autós kiránduláson. Nagyjából a tizedik alkalom volt a június eleji kis kiruccanás. Egy bájos kis butikhotelben laktunk, a Sentier és a Strasbourg Saint Denis metróállomás között, közel a Tőzsdéhez, ami ma már múzeum. A szálloda ablaka egy kicsiny térre nézett, ami a második naptól, amikor az idő megjavult, nagyon megelevenedett. A környékről ezt találtam a magammal hozott útikönyvben:

„Napjainkban a Sentier az egyetlen olyan párizsi negyed, amelynek a neve egyszerre vonatkozik egy adott területre, egy mindmáig kizárólag itt folytatott tevékenységre – a szövetkereskedésre és ruhakészítésre, valamint egy adott társadalmi típusra. Bár a közelmúltban itt is megjelentek az »új technológiák«, és ez megemelte az ingatlanárakat, a negyedet lényegében továbbra is szefárd zsidók lakják, és nem csökkentek a Párizsban is rekordméretű közlekedési dugók sem.”

Hát ebből én semmit sem láttam. Erre jók az emelt szintű útikönyvek. Egy nappal azután, hogy hazaérkeztem, 87 éves korában meghalt e könyv szerzője, eredetileg szívsebész és katonaorvos, baloldali gondolkodó, könyvkiadó, irodalmár, várostörténész. Könyvét évekig tologattam íróasztalomon, végül csak az utazás előtt és alatt végeztem ki. Címe az eredetiben sokkal érdekesebb, valahogy így lehet fordítani:

Párizs feltalálása – Nincs elveszett lépés.

Különleges munka, olyanoknak való, akik legalább középiskolás fokon ismerik Párizst. Éppen annak határán van, hogy ne is legyen érdemes idegen nyelvre lefordítani. De azért mégis… Dúskál idézetekben. Hazan mindenkit olvasott és ismert. Rádöbbenhetünk arra, hogy a szerencsés franciáknak már évszázadokkal hamarabbról vannak részletes irodalmi városleírásai, mint Pestnek és Budának. Sőt vannak olyan világirodalmi nagyságok, mint például Balzac, akik Párizs leírásából táplálkoztak. Ezért ez a könyv sok lábjegyzetet tartalmaz, itt vannak a könyvészeti adatokon kívül a további érdekes tudnivalók. Az első rész a város belső kerületeinek történetéről szól, megtudhatjuk, hogy a városnak nem kevesebb, mit hat, egyre kijjebb épült városfala volt, és ezeket az utcák vonala ma is őrzi.

Számos név Molière kora óta nem változott!

A második rész a forradalmak Párizsáról szól, a barikádokról és a részben politikai célú városrendezésről, amelyet Hausmann báró vezényelt le III. Napóleon császársága alatt. (Akiről Hazan azt is tudni véli, hogy arra is volt gondja, hogy az újonnan kiépülő körutak úgy fussanak, hogy ő könnyebben jusson el szeretőjéhez – ami azt mutatja, hogy a báró szerelmi választásaiban hosszú távon gondolkodhatott.)

A harmadik rész a város felfedezésének Walter Benjamin által szabadalmaztatott módját, a kószálást („flâner”) állítja a középpontba. Véletlen egybeesésként a kis butik szálloda, ahol megszálltam, éppen abban a Sentier negyedben volt, amit a könyv a legelső fejezetben részletesen ismertet. És kiderült, hogy a marais szó ugyan valóban mocsarat jelent, de a negyed neve nem egyenesen ebből származik, hanem egy bonyolultabb kifejezésből. És van egy negyedik, szívemnek különösen kedves rész is, ami Párizs és a fotográfia viszonyát tárgyalja.

Hazan nyelve gazdag és érzelmes. Érződik benne a mindig járatlan utakat kereső autodidakta várostörténész, aki zsidó gyerekként Marseille-ben bujkált szüleivel, akik otthon tanították. Annyira jól, hogy a háború után könnyedén felvették a nagy hírű párizsi gimnáziumba, a Lycée Louis-le-Grand-ba, ahol mindvégig úgy érezte, hogy olvasottabb, műveltebb osztálytársainál. Hangja furcsa keverék, mintha Bächer Iván, Tomsics Emőke és Ráday Mihály dikciója vegyülne. Utóbbira akkor hasonlít a legjobban, amikor a Les Halles nagycsarnok ledózerolásáért kárhoztatja Pompidout, akivel – ha jól értjük – Hazannak módja volt egykor személyesen kardoznia az ügyben.

(L’Invention de Paris, il n’y a pas de pas perdus, La Fabrique, 2002. Magyar kiadás: Typotex, 2015. Fordította: Lőrinszky Ildikó. 468 oldal, ára 4560 Ft.)

Török András művelődéstörténészt 16 éve ismerem. András volt már: műfordító, tipográfus, angoltanár, kulturálisminiszter-helyettes, a Mai Manó Ház és a Summa Artium alapító igazgatója, az NKA (Nemzeti Kulturális Alap) elnöke és most (többek között) ő a Fortepan önkéntes menedzsere.

2018 és 2019 között remek könyvajánlóit ezen a felületen is publikálta, ezt a gyakorlatot elevenítjük fel blogfolyamunk csütörtöki napjain 2023/24-ben. (Tényleg páratlan Budapest útikönyvéről itt olvashattok.) A 2010-ben András által indított Vademecum Könyvklub tagjai egy kulturális ajánló hírlevél mellett havonta egy könyvet is kapnak, a hírlevélíró gondos választása szerint. E klub 2017 januártól rendszeres író-olvasó találkozókkal és más különleges művészeti eseményekkel bővült, a még több élmény érdekében. Jelentkezni a Könyvklub titkáránál, Kajta Barbaránál lehet: titkarsag@summa-artium.hu, +36 1 318 3938. A B42 kóddal 4.2% kedvezménnyel vásárolható meg a klubtagság, melynek magam is lelkes résztvevője vagyok. Mindenkinek szívből ajánlom! (Blogger42, a szerkesztő.)