Zoltán Gábor: Ólomszív

Talányosan kezdődik ez a letehetetlenül izgalmas regény, amelyet nem véletlenül hirdetnek a címlapon azzal, hogy a nagy sikerű, 2016-ban megjelent Orgia című regény ikerregénye.

„Kezdjük elölről!, mondja Tamás.
Benne vagyok, válaszolja Ólom.
Úgy beszélnek, hogy nem mozog a szájuk. Két detektív munka közben.
Minden lehetséges elkövetőt sorra vettek már. És mindegyik megtehette!
Bonyolítja a helyzetet, hogy ők, a detektívek vannak fogságban, a lehetséges elkövetők pedig szabadlábon.
Az a kérdés, hogy ki miatt kerültek fogságba. Ki árulta el őket a nyilasoknak.”

A szerző eredetileg 1990-ben egy Mi utcánk című rádiósorozat kedvéért merült el lakóhelyének, a Városmajornak XX. századi történelmében, és döbbent rá az 1944-es év helyi borzalmaira. Lassan egyre mélyebbre merült a témában, ennek írásos lenyomatai annak idején nagy feltűnést keltettek a Holmi folyóiratban. Aztán e regény első változatát írta meg, de félretette.

Végül jött az Orgia, ami bízvást mondható, hogy a Vészkorszakról és az 1944-es évről írott irodalom csúcsműve.

Bizonyos értelemben végpont az iszonyat pőre ábrázolásában. Ennél tovább már nincs semmi, csak a fal. Ugyanebből a nyersanyag-gombolyagból született a Szomszéd című esszéregénye, ami afféle névsorolvasás, ami a szépirodalom és a tényirodalom határán fejti ki erős hatását. Ebben szerepel Schopenhauer fontos idézete, amit addig nem hallottam: „A büszkeség legolcsóbb fajtája a nemzeti büszkeség. Aki ugyanis ebben szenved, az önmagáról menten elárulja azt, hogy semmi olyan személyes jó tulajdonsága nincs, amivel büszkélkedhessék, különben nem nyúlna olyan valamihez, amiben annyi millió emberrel kell osztozkodnia.”

Zoltán Gábor nyilvánvalóan nem tudott szabadulni a borzalmas 1944-es évtől. Kiadott például egy Szép versek 1944 – Abszurd antológia című kötetet. Ebben egymás mellé helyezte az akkori hivatalos irodalmi élet vers-termését és az onnét származási alapon kitaszított költők műveit. Döbbenetes olvasmány, nagyobb visszhangot érdemelt volna.

Végül következett az Ólomszív, az ikerregény. Tudni lehet, hogy ennek egy változata volt a fenti művek közül az első. Érteni vélem, hogy miért tette félre a szerző. Mert a borzalmas dokumentumanyag megformálásában ezúttal van valami frivol. Míg az Orgia olvasásába az ember kis híján belepusztul (bár a könyvet letenni szinte lehetetlen), az Ólomszív fordulatos és jó olvasmány, a szó primer értelmében.

Régi bölcsesség, hogy a szépirodalomban minden a forma.

Nos, a különösen szép nevű Ólom Pál személyében Zoltán Gábor feltalálta a világirodalom legkülönösebb narrátorát. Ennél többet e ponton sajnos nem mondhatunk. Talán még annyit, hogy ebben a könyvben, az alapkönyvhöz hasonlatos módon a gyalázatos bűnöket elkövető nyilasok saját nevükön, az áldozatok azonban álnéven szerepelnek. A könyv utolsó harmadában nagyra nyílik az időhorizont: előbb a nyilasok után nyomozó detektívek között találjuk magunkat, majd az egyik szereplő sorsát egészen a rendszerváltásig követjük.

Az alaposan jellemzett mellékszereplők közül kiemelkedik Guzmitsné, a keresztény masszőz, aki a főszereplő Klára bizalmasa, segítője. Akinek anyagi érdekén lassan felülemelkedik embersége, szeretete – mégis csúnyán pórul jár. Egy másik, néven nem is nevezett szereplő, egy tekintélyes értelmiségi apa megpróbál orosz hadifogságba hurcolt lánya nyomaira bukkanni.

Különleges vonulata a regénynek Klára és a zeneszerető német tiszt lassan kialakuló felszabadult viszonya. Ilyesmikről az üldözöttek tekintetében eddig nem illett beszélni. Ennyi év után ki lehet mondani, hogy a Magyar Rádió „fura urai” nagy jót tettek a szerzővel, hogy a többi szabad szellemmel együtt Zoltán Gábort is kihajították természetes élőhelyéről, a Magyar Rádióból. Ezek a könyvek soha nem születhettek volna meg, ha a szerző ma is kedvenc rádiójátékaival bíbelődhetne. Nagyszerű, bámulatosan eredeti könyv született, mondani se kell, hogy nem csak az így vagy úgy érintett családok leszármazottainak kötelező olvasmány. Egy sorozat méltó záróköve az Ólomszív. Vagy tovább is van?

(Kalligram, 2024. A borítót tervezte Hrapka Tibor. A szerző fotóját Gál Csaba készítette. 216 p., 3990 Ft.)

Török András művelődéstörténészt 16 éve ismerem. András volt már: műfordító, tipográfus, angoltanár, kulturálisminiszter-helyettes, a Mai Manó Ház és a Summa Artium alapító igazgatója, az NKA (Nemzeti Kulturális Alap) elnöke és most (többek között) ő a Fortepan önkéntes menedzsere.

2018 és 2019 között remek könyvajánlóit ezen a felületen is publikálta, ezt a gyakorlatot elevenítjük fel blogfolyamunk csütörtöki napjain 2023/24-ben. (Tényleg páratlan Budapest útikönyvéről itt olvashattok.) A 2010-ben András által indított Vademecum Könyvklub tagjai egy kulturális ajánló hírlevél mellett havonta egy könyvet is kapnak, a hírlevélíró gondos választása szerint. E klub 2017 januártól rendszeres író-olvasó találkozókkal és más különleges művészeti eseményekkel bővült, a még több élmény érdekében. Jelentkezni a Könyvklub titkáránál, Kajta Barbaránál lehet: titkarsag@summa-artium.hu, +36 1 318 3938. A B42 kóddal 4.2% kedvezménnyel vásárolható meg a klubtagság, melynek magam is lelkes résztvevője vagyok. Mindenkinek szívből ajánlom! (Blogger42, a szerkesztő.)

Portréfotók: Ivándi-Szabó Balázs