Jobs és a tizenhárom aradi tábornok

Már lefogyva

Pali barátom írta nekem ironikusan ma reggel: “Kiváncsi leszek, miről szól ma több magyar nyelvű bejegyzés a Facebook-on, Jobs halálhíréről, vagy az aradi vértanúkról?” Nos, kár lenne számlálgatni, mert egyértelmű a válasz. Jobs a jelenünket formálta, méghozzá meghatározó módon, szemben a tisztes emlékű tábornokokkal, akik életüket áldozva a magyar szabadságért, a magyar történelem menetét befolyásolták, s így kihatnak ugyan a jelenre is, de míg a jelen mindenkit érint és érdekel, az, hogy a jelen mitől olyan, amilyen, csak keveseket.

Jobs nélkül ma egy kicsit másképp nézne ki a világ. Vannak emberek, akik másoknál jóval hamarabb felismerik a szükségszerűségeket, tudják merre tart a piac, milyen tényezők mentén épülnek fel a keresletek. Ez már önmagában nagy dolog. De vannak olyanok is, – ha nem is sokan – akik maguk teremtik a szükségleteket, a piacot, a keresletet. Steve Jobs is ilyen ember volt. Az élet még csak túlon-túl kegyes sem volt hozzá. Szülei örökbe adták, csak felnőtt fejjel tudta meg, hogy egy neves írónő, Mona Simpson a saját húga. Üzleti vállalkozását barátjával 1976-ban egy garázsban kezdte. Tehetsége és vizionáló képessége folytán 56 éves korára a világ második legdrágább cégét hagyta örökségül azokra, akik – csak remélni tudjuk – nem csupán a stílust és a szakmai ismereteket tanulták el tőle, hanem azt a bizonyos pluszt is, amitől az Apple Company neve ma oly jó hangzású a világban.

A tizenhárom tábornok sorsa legfeljebb tragikus végkifejleményében hasonlítható Jobs-széhoz. Az övéké nem sikersztori. Mai Microsoft és Applekultúrán izmosodott agyunkkal a kivégzett tábornokokat egyfajta lúzereknek tekinthetjük, akik egy porig alázott náció bűnbakjaiként kötélen himbálózva adták hírül a világnak, mi vár a renitensekre, a lázadó árulókra, mert a császár szemszögéből ők nem is voltak mások. Ezért akasztották őket, ami a leggyalázatosabb halálnemnek számított, szemben a tisztességes katonaembernek kijáró golyó általi halállal. Négy tábornoknak kegyelmeztek csupán meg – őket agyonlőtték. Battyány Lajost is, akinek sikerült ön kezűleg sebet vágni a nyakán, s így nem lehetett felakasztani)

Az aradi 13

Nézzük ezeket a lúzereket! Az első, ami feltűnik, hogy mennyi az idegen származású közöttük. Ez mindjárt felveti azt a gondolatot is, hogy a szabadságharcot ma stilizáljuk nemzeti függetlenségünkért folytatott küzdelemmé, de valójában több volt annál. A francia forradalmi eszméktől átitatott Európában a liberális szellemű mozgalom a császári haderőket is megfertőzte, s a harc egy európai méretű anti abszolutisztikus közdelemmé szélesedett. A szabadságharc tisztjei a forradalmat megelőzően a császári seregekben szolgáltak – ettől lettek később dezertőrök, árulók a „hivatalos“ felfogás szerint. Sokak a túlélők közül a világosi fegyverletétel után is folytatták a harcot, főleg olasz földön Garibaldi oldalán.

Nemzeti történelmünk legfőbb ravatalán a kollektív emlékezet azon tábornokok arcait őrzi, akiket Aradon, október 6-án végeztek ki, részben feledve azokat, akiket ezt megelőzően és követően akasztottak, Kazinczy Lajost (Kazinczy Ferenc fiát) és a szintén két német Ormai Norbertet és Ludwig Haukot. Lenkey János kivégzésére nem került sor, mert ő az aradi börtönben megháborodott és nem sokkal később meg is halt.

Nehéz lenne megmondani ma, mi értelmet kapott történelmi perspektívában az aradi vértanúk halála, azon túl, hogy himnuszunk örök sorscsapás elméletét igazolja. A negyvennyolcas forradalom következtében kialakult a magyarságban valamiféle forradalmi romantika, egyfajta purgatóriumi tisztító tűz kultusz. Ettől kezdve a magyarság legfőbb fegyverténye az, ahogy az ütéseket állja, mert abban, hogy nyerni is tud, már eredendően nem hisz.

Kis, labilis identitású népek igazi kohéziós ereje a dacban van. Míg a békét nehezen kezelik, a létüket veszélyeztető külső erő alárendeli a kaotikus individualizmust, hőskultuszt teremt, s hősi pózokban, már-már nárcisztikus önmutogatásban feledteti a nemzeti kisebbrendűségi komplexust. Kelet-európainak kell lenni ahhoz, hogy megértsük ezt a pszichózist, amit több száz éves demokráciákban fejlődött tudat képtelen befogadni. Vesztett sakkpartit nem játszunk végig, csak azért, hogy megmutassuk, milyen büszkén áll a király mattban! Ehhez gyengeségtudat kell, tudjuk, hogy nem tudunk győzni, hát majd a veszteségből merítünk erkölcsi erőt. Nem az a legény, aki üt, hanem, aki állja!

Hát itt tartunk mi a nemzeti történelmünkkel és a nagy dilemmánkkal, hogy most előre, vagy vissza tekintsünk. Talán ez az ambivalencia vezet ahhoz is, hogy ma Jobs-szért több könnycseppet törlünk ki szemünkből, mint az aradi vértanúkért. Meg talán a tény is közrejátszik, hogy e sorok is egy Mac-en íródnak.

Hype