Nádas Péter: Szépírás mint hivatás

Többször említettem, hogy szeretek változatos dolgokat olvasni.

Múltkor valami könnyűt ajánlottam, most valami nagyon nehezet. A karcsú, csinos kötetben Nádas Péter öt írása olvasható, amelyet első megközelítésben lehet ugyan esszének nevezni, legfőképpen akkor, ha visszamegyünk a szó keresztapjához, Montaigne-hoz.

Az essais ugyanis próbálkozást jelent.

Mind az öt írásban azt látjuk, hogy a szerző hatalmas erőfeszítést tesz, hogy megértessen valamit, amit ő is csak félig-meddig ért. Mint egy tanár, aki csak egy leckével jár előrébb, mint a tanítványai. A legelső írás a Joseph Haydn Stiftung felkérésére született, és onnét indít, hogy Nádas kinéz egy városszéli panel nyolcadik emeleti erkélyéről, ami egy ideig az otthona volt – és onnan ellát a pusztaságig – ami azonban nem jelent ürességet. Innét csak egy Nádas-féle macskaugrás a zeneszerző:

„Az úgynevezett természet, amit Haydn, legalábbis pályafutása első idejében, olyan élénken ért és követ, ismeri ugyan a hiányt két hang között, ki ne ismerné, de ürességet ő sem. Rögvest betölti, kitölti, belakja, elrendezi.”

De az írásnak a nagy zeneszerzőn kívül van még egy főhőse, Esterházy Péter. Aki egyszer elkésett, egy másik alkalommal meg Nádast vádolta meg (alaptalanul) késéssel. Az írás végén a szerző aránypárt is felállít: Haydn és az ő Esterházyja úgy aránylottak egymáshoz, mint Nádas EP-hez.

Ez az első írás nem igazán nehéz olvasmány, inkább csak a nehéz térfélen van – de a figyelmes olvasónak könnyen megadja magát. A második írás a Berman Irodalmi Díj átvétele alkalmából született, amit életregénye okán kapott. Miután megköszönte a fordítónak, a szerkesztőnek és a kiadónak, akik elvégezték a rájuk eső herkulesi munkát, ebben elmeséli, hogy amint kitette az utolsó pontot a könyv végén, szokatlan módon elküldte az egészet öccsének. Ő egy dolgot kifogásolt: a három nagypapa világáról kimerítő információt kap az olvasó – de hol a negyedik? Hol vannak a Tauberek? Róluk mesél röviden. Az igazán nehéz olvasmány a kötet legterjedelmesebb, címadó írása. Nagy lendülettel indul:

„Talán nem meglepő, hogy hátamon ennyi évtized tapasztalatával szeretnék már egyszer néhány szót a munkámról mondani. Arról, hogy mi minden meg nem történik, ami nem kerül papírra. Mi minden teljesedik be a szövegben, mi minden kerül ki belőle. Ezt eldobom, azt is eldobom. Mást veszek, vagy semmit nem veszek. A történők és a nem történők miként haladnak egymáson át, és miként kerülik el nagy ívben egymást, holott a szövegben semmi meg nem jelenik belőlük.

Ha viszont végleg töröltem, akkor a hiány a helyén ott maradt. Hiányok és jelenvalók, hiányzó és jelenvaló szavak, mondatrészek, mondatok, bekezdések, miként tartják sakkban egymást. Miként kerülnek közel, miként lélegeznek akár egymás szájáról. Miként alakul ki közöttük oly erős feszültség, amivel lassan, de biztosan kirajzolják a szöveg stabil vázát. A vázat aztán mindenféle bővítménnyel és részlettel tovább terhelhetem. Persze csak annyira, hogy a struktúra be ne szakadjon.”

Aztán egyre mélyebbre hatol. Szó van egy elhúzódó svájci rádió interjúról, az emlékezetről, az ihletről, a szerkezet teherbírási kérdéseiről, a húzásokról, a nemtudásról stb. A tömör, sokat markoló írás így fejeződik be:

„Az elbeszélői munkához nemcsak a tudás katalógusát kell minden egyes mondatot és mondathelyzetet illetőn felállítanom, hanem a tudott vagy tudható dolgok katalógusát össze kell forgatni a nem tudott és nem tudható dolgok katalógusával, hogy világosan lássuk, mi tartozik a személyhez, a személy nyilvánvaló és rejtett tulajdonságaihoz, illetve mi tartozik a személy helyzetéhez, s mi tartozik a specieshez, amelyben ő még az istenektől kapott tulajdonságaival együtt is csak egyetlen egyedi verzió.”

A negyedik írás Nádas másik szakmájáról, a fotográfiáról szól. Az ötödik írás messze a legkönnyedebb – versbe tördelt – írás és a legrövidebb is: Akit Linné írt le először. Ez a 2022. évi Ünnepi Könyvhét megnyitóján hangzott el, könnyedsége azzal is magyarázható, hogy ezt közönsége állva hallgatta. Ez a földigilisztákról szól, hogy miért, ahhoz tessék elolvasni – az Élet és Irodalom archívumában is benne van. A befejezés így hangzik: