Szentendrei Teátrum: Meg se kínáltak

Kb. öt éve olvastam Bödőcs regényét Osziról (a való életben Ferusról Búcsúszentlászlóról).

Aki ugyan festőművésznek készült, de „egyszer úgy beb@szta a fejét egy boroshordóba, hogy utána nem ment neki a Rembrandt, csak a mázolás és a tintoretto.” (Utóbbihoz viszont már fösték sem köllött.) A hömpölygő (itt-ott persze aktuálpolitikai) szövegmasszában a felszínre bukkan levegőt venni Gázos Lőrinc, Feri, a falu bolondja és egy miniszterelnök is, akit Kicsinek becéz Bödőcs. Negyven mozgalmas (sic) év egy-szusz-monológ-fergetegben elmesélve.

Amúgy nekem a többrétegű humor és a bödőcsösen (ki)művelt, szerethető mondatok mellett pont ez volt a legnagyobb bajom a szöveggel: ez a hiperlinkszerű, asszociációs-lánc-szó-cunami forma, ahol a zseniális, szállóige és mém gyanús fordulatok lendületét, néhány esetben lapos közhelyek erodálják. Talán ezért is tetszett jobban a szerző „Mulat a manézs” című könyve, de főleg az első, „Addig se iszik” elnevezésű remek paródiakötete és az utolsó, „Prímszámok hóesésben” című ideológia-gyilkos szatíra gyűjteménye. (A 2. fejezet különösen zseniális!)

Mindenesetre az kétségtelen, hogy Bödőcs irodalmi szövegei mögött valódi táj- és emberismeret húzódik meg.

Amikor múlt év tavaszán a regényből készített előadás „házhoz jött”, éltünk a lehetőséggel és elmentünk megnézni a feleségemmel. A másik két, szintén Szentendrén megtekintett előadás közül (Lélegezz, Kellékes) inkább az utóbbi kommersz jellegére hajaz ez a darab. Ebben a kategóriában azonban az igényesebbek közé tartozik. A rendező, az általam nagyra tartott Keresztes Tamás ehhez a minőséghez biztosan markánsan hozzájárult. Keresztes színészként is hajlandó mindenét odaadni a színháznak, jó példa erre az „Egy őrült naplója” előadás. (BTW: A Lear királyban is imádtam Edgar sokoldalú karakterét.)

Thuróczy Szabolcs viszont azon színészek közé tartozik nekem, akit „nem tudok hova tenni”.

Kicsit olyan karakter, mint Mucsi Zoltán, aki inkább Kapa minden szerepében, mint az általa megformált figura. Thuróczyt persze sokszor láttam Pintér Bélánál (két évtized!), filmben (Fehér Isten, Tiszta szívvel, Drakulics elvtárs) és sorozatban is (Aranyélet, A besúgó, A király), de valami mindig hiányzott ahhoz, hogy igazán nagy, széles eszközkészlettel bíró színésznek tartsam. Nyilván, mint oly sok mindenhez, a színházhoz sem értek, ezért ez csak egy vállaltan szubjektív, műkedvelő értékítélet.

Alapvetően szeretem az arányos (nem túltolt) fizikai komédiát és ebből található néhány ebben a darabban is. (pl. sör/cigi kombó szertartás!) Ráadásul színész és az általa megformált karakter nyilvánvalóan szerencsés találkozása ez a darab.

Nem csoda, Bödőcs sokszor elmondta, hogy Thuróczy hangján szólalt meg a fejében Oszi a regény írása közben.

A szöveg és a főhős tragikomikus kelet-európaisága remekül átjön, különösen egy olyan országban, amelyik magabiztosan tartja helyét a WHO szeszfogyasztási világranglistájának felső szegmensében. Oszival, Oszin (és jobb esetben magunkon is) egyszerre röhögünk. Akkor is, ha keserédes telipofából bruhaha ez. Szerencsére Bödőcs szerethető kocsma-humora fényévekkel túlmutat és jóval árnyaltabb a BennyHill/SasJózsi/BudSpencer bermuda-háromszög humor-epicentrumának fingós-hányós-pofozós kocsmaviccein.

A díszlet, Keresztes már korábban említett Gogol darabjában szintén általa tervezetthez hasonlóan minimális és kreatívan többcélú. Talponállóból néhány keresetlen mozdulattal úgy lesz Oszi otthona, ahogy Popriscsin torz lakásából gonosz bolondokháza. Összegezve: jobban tetszett ebben a formában ez az anyag, mint írásban, de Bödőcsnek továbbra is a stand up előadásait, vagy a legelső és legutolsó kötetét preferálom.

Kis színes: a szomszéd széken ülő néni a végén megkérdezte tőlünk, hogy a szünet után jön-e a Bödőcs…