Vajon miért nincs egyenjogúság férfi és nő között? (2/3)

A következő szöveg egy háromrészes cikksorozat második tagja. Az első anyag ezen a linken található meg, a harmadik rész a következő héten csütörtökön jelenik majd meg ezen a felületen. (A szerk.)

A vizionáló, absztraháló és logikai képességek egy technológiai társadalomban elengedhetetlenek. A nők profánabb, az élet lényegét tekintve azonban megkerülhetetlen képességei valahogy korunkban háttérbe szorulnak. Ezért küzdenek ma a nők több elismerésért, szükségszerűen a férfi domének megszerzését tűzve ki célul, ami azonban törvényszerűen szerepkonfliktusokhoz és korunk anomáliáihoz vezet. A nemek évezredes viszonyát semmi sem befolyásolta annyira, mint a nők emancipációs küzdelme, mely végül – a világ fejlettebb féltekén – eredményre vezetett.

A lassan száz éve kezdődő hosszú folyamat során a nők addig mesterkedtek, míg csak el nem érték, amit akartak, hogy aztán egyáltalán ne legyen örömük benne.

Nem a férfiak erőltették mindezen változásokat, hiszen nem ők voltak joghátrányban. A nők lassan semmiben sem különböznek férfitársaiktól, az elvárásaikat leszámítva. Minden férfi doménban osztoznak immáron, az amerikai hadseregben katonaként is egyenrangúak férfi bajtársaikkal. Az elkötelezett feministák a női egyenjogúság térnyerésével párhuzamosan a férfiak kasztrálását tűzik ki célul, mert ugye a férfiak hagyományos és ösztönös viselkedése a nők emberi méltóságát sérti. Amerikában, ha egy kolléganőnek három másodpercnél hosszabb ideig nézel a szemébe, az szexuális zaklatásnak számít. Az udvarlás számos, régen elfogadott formája ma úgyszintén. Egy brüsszeli állásfoglalás szerint a prostitúció az emberi méltóság megsértése és a „tettes” itt is egyedül és kizárólag a férfi. Nem csodálkoznék, ha egy újabb divathullám söpörne végig a földön, women lifes matter, amikor majd harcos amazonok történelmi figurák szobrait döntögetik, mert kiderítik róluk, hogy csúnyán beszéltek asszonyukkal, ne adj Isten kezet is emeltek rá.

A nők emancipációja csak egy helyen hibázik.

Ha a teljes egyenjogúság volt a cél, ha a nők is ugyan úgy hordják a nadrágot, ha a férfiakkal még a kiképzőtáborban is keresik a megmérettetést, miért tartanak mindmáig igényt egy megkülönböztetett bánásmódra? Miért természetes, hogy a férfi fizet, kinyitja az ajtót, udvarol, s előre engedi a nőket a mentőcsónakban? Udvariasságból? Hiszen mindez eredendően járt a hölgyeknek az emancipációt megelőző időkben. A gyengébb nem feltételezett egy erősebb nemet (mert különben mitől lett volna gyengébb?) és az erősebb nem erényeihez tartozott a hölgyekkel szemben tanúsított figyelmes, udvarias viselkedés. A nemek kinézetben, elhivatottságban és társadalmi szerepvállalásban erősen különböztek egymástól.

A férfi férfi volt, a nő pedig nő a legjobb értelemben.

Persze hibát ebben a szisztémában is lehetett találni bőven, de működött és mentes volt a modern kori anomáliáktól. A nőnek – ha nem is számított polgárjogi értelemben teljesen emancipáltnak, nem rendelkezett választójoggal, vagy nem lehetett katona – alanyi jogon járt a megkülönböztetett bánásmód. Amennyiben egy férfi ez ellen vétett, megvetés tárgyává vált, a jó hírét kockáztatta, vagy mint gentleman megbukott társadalmi illemtanból. A férfiak és nők eltérő szerep vállalása következtében sokkal nagyobb volt az egymásra utaltság. Ezáltal a házasságok tartósabbnak bizonyultak. A társadalmi szelekció az elmondottak következtében a nőies nőket és férfias férfiakat támogatta.

Ezzel szemben manapság férfit és nőt extrém esetben meg sem lehet különböztetni egymástól.

A társadalmi változások hatására beinduló kontraszelekció a férfiakat elnőiesíti, a nőket pedig férfiúsítja. Furcsa, eddig ki nem kutatott része a tudománynak, hogy az evolúció, erős környezeti hatásokra reagálva, egy két generáción belül is képes látványos genetikai változásokat létrehozni. A letűnt generációk brummogó szőrpamacs medvéit görögösen lágy adoniszok váltják fel, a villendorfi vénuszokat pedig kockás hasú kung-fu nindzsák.

A férfiak testedzési szokásaikkal mintha csak a másodlagos nemi jelleg csökkenését szeretnék ellensúlyozni, akár csak a nők a túlhangsúlyozott műmellekkel. A hölgyek ma mindhiába keresik az immáron csupán régi filmekből, regényekből ismerős urakat, az urak pedig álmodozhatnak hajdan volt lágy, simulékony hölgyekről, akik mindenben alávetik magukat uruk akaratának. A mentális változások szembetűnőek. A férfiak szoftikká válnak, a nők dominákká. A kezdeményezés lassan a nőkre vár. Ez a trend, s ha kis hazánkban még nem is tűnik fel annyira, de mondjuk Angliában, vagy az USA-ban már látványosan tetten érhető.

Tehát a nők, miközben maguk kasztrálják a férfiakat, azon sírnak, hogy azok nem elég férfiasak, nem vállalják fel férfiúi küldetésüket, nem elég gondoskodók.

Ugyanakkor a nők manapság nem csak a kényeztetésre, gondoskodásra tartanak igényt, a döntések meghozatalában is részt kívánnak venni, jobb esetben a döntéshozatal jogát maguknak kisajátítani. A teljes dominanciára igényt tartó nők élete viszont társkapcsolati értelemben csak ritkán működik, mert a biológiai és társadalmi szerepvállalás ez esetben egymásnak ellent mondani látszik. Persze ez csak a hagyományos társkapcsolatokra igaz, a jóléti, individuális társadalmakban a hagyományos párkapcsolatokat, házasságokat lassan egy új, egyenjogú és egyenrangú életközösség váltja fel, ami a partnerek kölcsönös vonzalmára, s ezen túl egy tartósan jól működő szinergikus terület felosztásra épül.

Folyt.köv.