Vígszínház: Liliomfi

Kultúrsznob papírnyuszi vagyok, ezért a függetlenek előadásainak látogatása mellett, ritkán hagyom el az Örkény-Katona-Radnóti kőszínház trió „biztonságos” háromszögét.

Ez hiba. Múlt vasárnap is ez derült ki, amikor a Vígben megnéztük a Vidnyánszky/Vecsei szinergia legújabb eredményét. (A második előadást láttuk, szombaton volt a premier.) Nem érezni a vígjátékon, hogy még „bejáratós” lenne, pedig sok esetben nem lehet könnyű a színészeknek megtartani a megfelelő ütemet ebben a pörgős komédiában.

A címadó szerepben Keresztes Tamás virtuóz módon brillírozik az előadásban és remek partnere ebben a Szellemfit játszó Ötvös András. Nem tagadom, sokakhoz hasonlóan elfogódott vagyok Keresztes iránt, (minden idők) kedvenc előadásaim egyike az Egy őrült naplója vele. Sokoldalúsága (színészet, rendezés, díszlet, zene) és végletes elkötelezettsége valóban különleges művésszé teszi őt. (Úgy általában is tetszett a szereposztás, három színészgeneráció mutathatja meg magát az előadásban, remekül együttműködve.)

Bár Szigligeti Ede, akinek a karaktere maga is szerepel a darabban, (állítólag) mindössze két délután alatt írta meg a kacskaringós-cselszövős-félreértős sztorit, a hazai drámatörténet egyik legtöbbet játszott komédiája született meg. (Ráadásul a számtalan színházi előadás mellett Makk Károly filmje Darvas Iván címszerepével is kultikussá vált.)

Ismerjük a történet alapkonfliktusát: Szilvai professzor tulajdonképpen végig attól a férfitól félti a gyámlányát, akihez férjhez akarja adni, Liliomfi pedig azt hiszi, a prof. magának szánja Mariskát.

Egy 175 éves, agyonjátszott vígjáték újragondolása mindig kényes feladat, a nagy igyekezetben könnyű átesni annak a bizonyos kortárs lónak a túloldalára. Sokszor láttam már ilyet. Szöveg, színpadtechnika, jelmez és díszlet oldalról is. Az említett fiatal (Vidnyánszky két hete lett 31 éves) alkotópár azonban értőn, arányosan és nem öncélú kreativitással modernizálta a mai korszellemnek megfelelőre ezt a nagy múltú darabot.

A nézők aktív bevonásának nyilvánvaló célja (kézfogás velük, előadás előtt Liliomfi zászlócskák belógatása, sorok között vonuló színészek, közvetlen kiszólások stb.) végigkíséri a darabot. Ebbe a jó értelembe vett vásári hangulatba még az is „belefér” (sőt), hogy a szünetben a Csángálló együttes élő zenei kísérete mellett, a fogadós szerelmespár (Erzsi és Gyuri) zsíroskenyeret és lángost oszt a nézőknek.

A hosszú sorból ítélve, szerette ezt a gesztust a közönség. (Vagy csak éhes volt már este hétkor…)

Ifjabb Vidnyánszkynak, fiatal kora ellenére ez már a második Liliomfi rendezése, kilenc éve, még diploma előtt, szintén Vecseivel mutatták be a Budaörsi Latinovits Színházban ezt az előadást. Érthető e szöveg szeretete egy ifjú színésztől/rendezőtől, hiszen, ahogy Vidnyánszky is nyilatkozott, „szerelmeslevél ez a darab a színházhoz”.  A következőkben maga a rendező beszél a darabról. Mivel lustaságnak tartom, nem szoktam ilyen hosszan kopipészt-idézni külső szövegből, de Vidnyánszky fiatalsága (és tehetsége) okán talán hasznos, ha ezeken a sorokon keresztül megismerjük az ő véleményét is e darabról:

„Rengetegszer láttam gyerekként a Liliomfit és meghatározó élmény volt az egyetem végén a budaörsi Liliomfi-előadás, amit diáktársaimmal, barátaimmal csináltunk. Akkor nekünk a bohóckodás sokkal többről szólt a színpadon és az életben is. Védekezés volt, egy beintés, egy fricska mindenre. Egyszerűen hiányzott a Liliomfi, hiányzik a mindennapjaimból, és úgy látom, ezzel nem vagyok egyedül. Ezért tértem vissza hozzá és biztos, hogy nem utoljára. Kivételes lehetőség egy ekkora színpadon, ilyen remek színészekkel dolgozni. Bízom benne, hogy sikerül olyan előadást csinálni, ami valahogy felidézi azt az érzést, amit nekem a Liliomfi jelent, ahogy tartalmas ripacsériával, virtuózan dolgoznak a színészek, csapatként dolgozik három különböző generáció.

Erőt látok ma a humorban, szükség is van rá. Nagyon szeretem, amikor zeng a nézőtér a nevetéstől, és ha jó az előadás, a sírástól is ugyanúgy. Jó volna vásári hangulatot teremteni a Vígben, forradalmat csinálni a színházban, valahogy időt utazni és kirántani a mostani formájából. A Liliomfit ehhez képest bátortalan döntésnek gondolom, de szükségesnek érzem, mert a szerethető történeten túl, a mélyén mégis egy keserédes  fájdalom van, egy kétségbeesett karnyújtás azért, hogy az a világ, amiben a Liliomfi született, ne tűnjön el. Lehet-e kívül maradni, lehet-e nemet mondani?”

Bónusz (Tik Tok) kontent gyanánt végül nézzétek meg, hogy miként melegít be (szó szerint) az előadásra a Nemzet Színésze, a 71 éves Hegedűs D. Géza:

Fotók: Dömölky Dániel