A Himalájánál magasabbra

Mivel Zsoltot (több mint egy évtizeden keresztül) volt szerencsém személyesen ismerni, az új, róla készült nagyjátékfilm apropóján úgy döntöttem, hogy az egy évtizeddel ezelőtti írásaimat újra publikálom itt csütörtökönként. Így, tiszteletem jeléül, az elmúlt néhány csütörtök a Hópárducról (és persze feleségéről Hildáról, akinek a perspektívájából bemutatja a film családjuk életét) szólt. (Ez a cikk a negyedik, egyben utolsó a sorban, az első itt található, a második itt, a harmadik itt.)

A következő sorokat 2013.05.23-án írtam:

„Borzasztó leírni, de e sorok írásakor a büszke Hópárduc valószínűleg már nincs az élők sorában. Nyilván elfogódott vagyok vele szemben. Fontos leírnom, hogy (én is) laikus vagyok, nem hegymászó. Szubjektív és „szakmaiatlan” írás következik tehát. E bejegyzés alapvetően nem Zsolt és társának Kiss Péternek az eltűnéséről és annak körülményeiről szól, hanem rólunk, a 10 millió (hegymászó, futball és gazdaság-politikai) szakértőről és a honi (?) ízléstelen komment-kultúrá(latlanság)ról.”

Pl.

„Öten haltak meg már mellette…”

„Imádkozom érte, amikor Isten bezár egy ajtót, kinyit egy ablakot…”

„Úri muri…”

„Miért nem küldenek oda helikoptert, 2013-at írunk…”

„PR fogás, mint Rakonczai Viktoré…”

Életveszélyes sportot űzött Zsolt és Péter? Igen. Tudták ezt ők és a családjuk? Igen. Bevállalták? Igen. Ha meghaltak, miért? A szerencse hiánya és valószínűleg rossz döntések eredményeként. 2010-ben a Magas-Tátrában baleset érte Zsoltot és amputálni kellett az egyik lábát térd alatt. Rekord idő alatt rehabilitálódott és 2011 tavaszán már a Lhoce (8516m) csúcsán állt. Óriási teljesítmény? Igen.

Erőt adott ezzel sok embernek? Igen!

Horváth Tibi (Annapurna, 2012), vagy más mászó társai halálát Zsolt „nyakába lehet varrni”? Nem! NEM! Aki veszi a fáradtságot és legalább kissé „hozzáolvas” a témához, vagy beszél valódi magashegyi hegymászókkal, tudja, hogy 8000 méteren mindenki magára van utalva, és ez is bőven embert próbáló feladat. (Messner a saját testvérén sem tudott segíteni. Meg is hurcolták érte.)

Persze lehet fotelből sörnyitós távirányítóval a kézben kegyetlenül kritizálni egy emberfeletti teljesítményt és még arra sem venni a „fáradtságot”, hogy a felszín karcolgatása helyett megpróbáljuk megérteni a miérteket és a speciális körülményeket. Nyilván tök OK, ha valaki kipárnázottabb életet választ, de az halmozott rosszfejség, ha nem hagyja meg e szabad választás lehetőségét másnak is. Persze a napi nyolc órát tévéző, potrohot növesztő tecchalott zombi-lét és a tíz darab nyolcezrest „kipipáló” magashegyi hegymászó között számtalan fokozat helyezkedik el, de akkor valóban elfogadó egy társadalom, ha az egyénre bízza annak eldöntését, hogy adott polgára hová kívánja állítani a saját potméterét a két véglet között.

Elolvasva a valóban profik (Kollár, Földes, Vincze stb.) sorait a történésekről, paradox kijelentés, de Zsolték valószínűleg ott hibáztak, hogy felmentek a csúcsra és nem mondtak le róla azzal a profizmussal, ahogy pl. a K2 expedíción 2005-ben tette Zsolt. (A csúcs még csak az út fele.) A 24 órás, szokatlanul elhúzódó csúcsmenet miatt (az amúgy is hosszú gerincen) bevállalták azt a kockázatot, hogy végső tartalékaikat is felégetve, sötétben jönnek le a csúcsról (8586m) a legfölső (7600m), négyes táborba. Kb. 8300 méterig futotta az erejükből, ahol sátor, hálózsák és víz nélkül kellett éjszakázniuk mínusz harminc fokban.

A halálzónában, besűrűsödött vérrel, kiszáradva, harmad mennyiségű oxigénnel egyébként is egy „megváltozott” tudatállapotban kell döntéseket hozni.

A rádiós bejelentkezések alapján tudjuk, hogy a bivakolás után reggel továbbindulva Zsolt 8100 méter körül ismét kénytelen volt aludni egyet. Ez sem csoda, hiszen ezen a magasságon mozdulatlan állapotban sem pihen a szervezet, hanem kérlelhetetlenül bontja le utolsó tartalékait. A négyes táborig még egy meredek rámpát is le kellett (volna) küzdeni. (Eddig a táborig ment fel értük a serpákból álló mentőcsapat, de senkit nem találtak a sátrakban vagy a környéken.) Előző nap egyébként ebből a legfölső táborból kellett volna indítani a csúcstámadást, de mivel felfelé menet nem érték azt el időben, 7250 méteren aludtak meg, így bevállalva a hosszabb ideig tartó csúcsmenetet. Ezúttal azonban nem állt melléjük a szerencse. Nem Zsolt volt az első a LEGNAGYOBB hegymászók között és valószínűleg nem is az utolsó, akik bevállalta ezt a rizikót a cél érdekében.”

Ez volt a tizedik nyolcezrese.

Múlt év végén, a Zsolt életéről szóló, Földes Andris által írt könyv utószavába (többek között) a következőket írtam:

“…A magas AQ-val (megpróbáltatás-kezelési képesség hányadosa) rendelkező ember aktív és sikerorientált, nem pedig passzív és kudarckerülő. Sok esetben ahelyett, hogy letörné, gátolná a kudarc, szinte nem is ismeri ezt a rosszul csengő szót. Számára inkább tapasztalat a sikertelenség, ami arra ösztönzi, hogy tanuljon a hibáiból. Ezek a tesztek a magas AQ-val rendelkező embereket „hegymászó típusnak” aposztrofálják. A mentálisan erős emberek már a csúcs elérésének pillanatában kiszemelik az újabb meghódítandó „hegye(ke)t”, hiszen tulajdonképpen ez élteti őket, ez ad értelmet és tervezhető keretet aktív életüknek.”

A következő sorokat pedig Zsolt írta a B42-őn:

“…A 2009-es hazatérésemre igazán próbáltam összeszedni magam. Csúcson voltam, ám egy barátom elvesztése még instabilabbá tette azt a lelki állapotomat, amellyel ezen az expedíción küszködtem: apa lettem! A reptéren pillanthattam meg először, a közben másfél hónaposra cseperedett lányomat! Hogyan bírjam ki sírás nélkül? Feleségem a lehető legjobban viselkedett, a legnagyobb természetességgel nyomta kezembe a pici alvó csomagot. Tudom ő is a könnyeket kerülte, amelyeket én nyeltem, míg lehetett. Azóta “így megy ez”. (Vonnegut)”

A „vulgaro-szakértői” kommentekkel kapcsolatban pedig a következőt gondolom:

„Nem vagyok mély. Nem vagyok intellektuális. Nem vagyok művész. Nem vagyok kritikus. Nem vagyok költő. Csak rendelkezem internet hozzáféréssel.”