A Himalájánál magasabbra

Mivel Zsoltot (több mint egy évtizeden keresztül) volt szerencsém személyesen ismerni, az új, róla készülő nagyjátékfilm apropóján úgy döntöttem, hogy a következő hetekben a vele kapcsolatos (avagy általa írt!), egy évtizeddel ezelőtti írásai(ma)t publikálom itt csütörtökönként. Így, tiszteletem jeléül, a következő néhány csütörtök a Hópárducról (és persze feleségéről Hildáról, akinek a perspektívájából bemutatja a film családjuk életét) fog szólni. (Ez a cikk az ötödik, egyben utolsó a sorban, az első itt található, a második itt, a harmadik itt, a negyedik pedig itt.) A szerk.

A következő sorokat 2013.05.23-án írtam:

„Borzasztó leírni, de e sorok írásakor a büszke Hópárduc valószínűleg már nincs az élők sorában. Nyilván elfogódott vagyok vele szemben. Fontos leírnom, hogy (én is) laikus vagyok, nem hegymászó. Szubjektív és „szakmaiatlan” írás következik tehát. E bejegyzés alapvetően nem Zsolt és társának Kiss Péternek az eltűnéséről és annak körülményeiről szól, hanem rólunk, a 10 millió (hegymászó, futball és gazdaság-politikai) szakértőről és a honi (?) ízléstelen komment-kultúrá(latlanság)ról.

Pl.

„Öten haltak meg már mellette…”

„Imádkozom érte, amikor Isten bezár egy ajtót, kinyit egy ablakot…”

„Úri muri…”

„Miért nem küldenek oda helikoptert, 2013-at írunk…”

„PR fogás, mint Rakonczai Viktoré…”

Életveszélyes sportot űzött Zsolt és Péter? Igen. Tudták ezt ők és a családjuk? Igen. Bevállalták? Igen. Ha meghaltak, miért? A szerencse hiánya és valószínűleg rossz döntések eredményeként. 2010-ben a Magas-Tátrában baleset érte Zsoltot és amputálni kellett az egyik lábát térd alatt. Rekord idő alatt rehabilitálódott és 2011 tavaszán már a Lhoce (8516m) csúcsán állt. Óriási teljesítmény? Igen.

Erőt adott ezzel sok embernek? Igen!

Horváth Tibi (Annapurna, 2012), vagy más mászó társai halálát Zsolt „nyakába lehet varrni”? Nem! NEM! Aki veszi a fáradtságot és legalább kissé „hozzáolvas” a témához, vagy beszél valódi magashegyi hegymászókkal, tudja, hogy 8000 méteren mindenki magára van utalva, és ez is bőven embert próbáló feladat. (Messner a saját testvérén sem tudott segíteni. Meg is hurcolták érte.)

Persze lehet fotelből sörnyitós távirányítóval a kézben kegyetlenül kritizálni egy emberfeletti teljesítményt és még arra sem venni a „fáradtságot”, hogy a felszín karcolgatása helyett megpróbáljuk megérteni a miérteket és a speciális körülményeket. Nyilván tök OK, ha valaki kipárnázottabb életet választ, de az halmozott rosszfejség, ha nem hagyja meg e szabad választás lehetőségét másnak is. Persze a napi nyolc órát tévéző, potrohot növesztő tecchalott zombi-lét és a tíz darab nyolcezrest „kipipáló” magashegyi hegymászó között számtalan fokozat helyezkedik el, de akkor valóban elfogadó egy társadalom, ha az egyénre bízza annak eldöntését, hogy adott polgára hová kívánja állítani a saját potméterét a két véglet között.

Elolvasva a valóban profik (Kollár, Földes, Vincze stb.) sorait a történésekről, paradox kijelentés, de Zsolték valószínűleg ott hibáztak, hogy felmentek a csúcsra és nem mondtak le róla azzal a profizmussal, ahogy pl. a K2 expedíción 2005-ben tette Zsolt. (A csúcs még csak az út fele.) A 24 órás, szokatlanul elhúzódó csúcsmenet miatt (az amúgy is hosszú gerincen) bevállalták azt a kockázatot, hogy végső tartalékaikat is felégetve, sötétben jönnek le a csúcsról (8586m) a legfölső (7600m), négyes táborba. Kb. 8300 méterig futotta az erejükből, ahol sátor, hálózsák és víz nélkül kellett éjszakázniuk mínusz harminc fokban.

A halálzónában, besűrűsödött vérrel, kiszáradva, harmad mennyiségű oxigénnel egyébként is egy „megváltozott” tudatállapotban kell döntéseket hozni.

A rádiós bejelentkezések alapján tudjuk, hogy a bivakolás után reggel továbbindulva Zsolt 8100 méter körül ismét kénytelen volt aludni egyet. Ez sem csoda, hiszen ezen a magasságon mozdulatlan állapotban sem pihen a szervezet, hanem kérlelhetetlenül bontja le utolsó tartalékait. A négyes táborig még egy meredek rámpát is le kellett (volna) küzdeni. (Eddig a táborig ment fel értük a serpákból álló mentőcsapat, de senkit nem találtak a sátrakban vagy a környéken.) Előző nap egyébként ebből a legfölső táborból kellett volna indítani a csúcstámadást, de mivel felfelé menet nem érték azt el időben, 7250 méteren aludtak meg, így bevállalva a hosszabb ideig tartó csúcsmenetet. Ezúttal azonban nem állt melléjük a szerencse. Nem Zsolt volt az első a LEGNAGYOBB hegymászók között és valószínűleg nem is az utolsó, akik bevállalta ezt a rizikót a cél érdekében.”

Ez volt a tizedik nyolcezrese.

Múlt év végén, a Zsolt életéről szóló, Földes Andris által írt könyv utószavába (többek között) a következőket írtam:

“…A magas AQ-val (megpróbáltatás-kezelési képesség hányadosa) rendelkező ember aktív és sikerorientált, nem pedig passzív és kudarckerülő. Sok esetben ahelyett, hogy letörné, gátolná a kudarc, szinte nem is ismeri ezt a rosszul csengő szót. Számára inkább tapasztalat a sikertelenség, ami arra ösztönzi, hogy tanuljon a hibáiból. Ezek a tesztek a magas AQ-val rendelkező embereket „hegymászó típusnak” aposztrofálják. A mentálisan erős emberek már a csúcs elérésének pillanatában kiszemelik az újabb meghódítandó „hegye(ke)t”, hiszen tulajdonképpen ez élteti őket, ez ad értelmet és tervezhető keretet aktív életüknek.”

A következő sorokat pedig Zsolt írta a B42-őn:

“…A 2009-es hazatérésemre igazán próbáltam összeszedni magam. Csúcson voltam, ám egy barátom elvesztése még instabilabbá tette azt a lelki állapotomat, amellyel ezen az expedíción küszködtem: apa lettem! A reptéren pillanthattam meg először, a közben másfél hónaposra cseperedett lányomat! Hogyan bírjam ki sírás nélkül? Feleségem a lehető legjobban viselkedett, a legnagyobb természetességgel nyomta kezembe a pici alvó csomagot. Tudom ő is a könnyeket kerülte, amelyeket én nyeltem, míg lehetett. Azóta “így megy ez”. (Vonnegut)”

A „vulgaro-szakértői” kommentekkel kapcsolatban pedig a következőt gondolom:

„Nem vagyok mély. Nem vagyok intellektuális. Nem vagyok művész. Nem vagyok kritikus. Nem vagyok költő. Csak rendelkezem internet hozzáféréssel.”