Azért hazudunk, mert képtelenek vagyunk nem hazudni.

Ha azt mondanám vannak hazug és őszinte emberek, vajon az olvasók közül hányan sorolnák magukat a hazugok közé? Feltehetően csak nagyon kevesen. Az emberek hazugság alapján történő megkülönböztetése pusztán erkölcsi kategória, mely az őszinteséget erényként kezeli, a hazugság felett pedig pálcát tőr. Valójában a hazug és őszinte emberek tábora egy és ugyan az.

Mielőtt felháborodnának az őszinték, persze, vannak különbségek. Vannak nemhazudó hazudók és vannak a hazudó nemhazudók. Ez kétségtelen! A nemhazudó hazudók úgy hazudnak, hogy sokszor ők maguk sem tudják, hogy hazudnak. A hazudó nemhazudók pedig az erényes jópolgárok, akik homályos ideológiák mentén döntik el, hogy a mindenkori szituációban a sziklakemény őszinteség, vagy a kegyes hazugság helytállóbb ill. célramutatóbb-e.

A nemhazudó hazudók romantikus lelkek. Nekik a világ hazugság nélkül egyszerűen nem elég színes. Talán csupán a figyelmet igyekszenek felkelteni, talán csak fantáziájuk működik túl jól és nem hagyják magukat a realitások által behatárolni. Ők a legjobb mesélők. Münchhausen, Hári János nyomdokában járnak, álomvilágot teremtenek, ártalmatlanok és kicsit mások életét is megszépítik. Találkoztam egyszer egy lánnyal, aki úgy tudott hazudni, mint a vízfolyás és olyan izgalmas dolgokat mesélt, hogy mindenkor szájtátva hallgattuk. Bár tudtuk, semmi sem igaz abból, amit mond, minden szavát elhittük. Ő ezt a műfajt művészi szinten űzte. Mert, ha már az sem igaz, amit az ember kérdez, az tényleg művészet.

A hazudós nemhazudók gyakorlatias, számító emberek. Ők az igazság bajnokai, s ez irányú elveiket sűrün hangoztatják. Nem csak nem hazudnak, egyenesen gyűlölik a hazugságot. Tehát, ha hazudnak, annak mindig más az oka, vagy másra tekintettel hazudnak, sosem önszántukból, mert ők, mint mondtuk: az igazság bajnokai. Miközben kikövetelik másoktól az őszinteséget, helyzeti előnybe juttatják magukat azáltal, hogy a saját őszinteségüket mérlegelés tárgyává teszik.

A hazugság nem csupán emberi kategória. A természetben is megfigyelhető és az etológusokat az elmúlt évtizedekben (az etológia viszonylag fiatal tudomány ág) fokozottan foglalkoztatta a tény, hogy az állatok intelligenciájuk függvényében úgyszintén „hazudnak“, élnek a szándékos megtévesztés adta lehetőséggel. A hazugság, mind az állatoknál, mind az embernél a túlélés egyik eszköze.

Akármilyen természetes is, az erkölcs elítéli, a katolikus vallás pedig egyenesen a hét főbűn sorába emeli. Túlélés ide vagy oda, hazudni bűn és kész. Az egyházat ilyen ellentmondások nem zavarják. Jó példa erre a szex, pedig annak a túléléshez még több köze van. De hiába vágták ki a nyelvét a pórul járt hazudozóknak a középkorban, mert hazudni nem csupán nyelvvel lehet – szemmel, testbeszéddel, mimikával úgyszintén.

Hogyan lehet a két szélsőséges megközelítést egymással kibékíteni? Sehogyan sem. A hazugság megítélése adott, legfeljebb fokozatait tudjuk minősíteni. A skála széles, a füllentéstől a hatalmas erkölcsi súlyú, durva hazugságig terjed. Képzeljük csak el, ha mondjuk valakit hamis tanúzás alapján ítélnek halálra! A példa szerencsére extrém, a hazugságok zöme az enyhébb kategóriába tartozik. A hazugságok közt akad olyan is, ami erkölcsi felmentésben részesül. A kegyes hazugság például. Mondjuk ha egy rákbetegnek nem áruljuk el, amit mi már tudunk, hogy meg fog halni.

Arról pedig, hogy a hazugságokkal részben megbékéltünk, szóhasználatunk árulkodik. Valótlanság állítása, füllentés, koholmány, kacsa, blöff, kamu, megtévesztés, lódítás szavaink „előjeleikkel“ már önmagában is utalnak arra, hogy a szándékos félrevezetés erkölcsi súlya más és más.

Azért hazudunk, mert képtelenek vagyunk nem hazudni. Úgy tűnik a hazugság az embertől elválaszthatatlan. Nem szép, de hozzánk tartozik. Ja, és hogy mi a szép? Az, amit mi annak tartunk. A „homo qualificatus“, a minősítő ember már avval leválik a természetről, hogy melléknevekkel minősíti az élet dolgait. A jó-rossz, szép-csúnya, rövid-hosszú, kicsi-nagy stb. fogalmak nem léteznek a nyelvi kultúránk határain túl.

Folytathatnánk, de soha nem érünk a végére. Az ember hazudik és kész. Sosem fog teljesen leszokni róla. Azonban jobban járna, ha legalább törekedne rá. S tenné ezt nem erkölcsi meggondolásból, hanem saját jóérzése kedvéért. Mert a hazugsággal – elenyésző esetektől eltekintve -  senkinek sem teszünk jót, de magunknak legkevésbé. Ugyanis, ha bátran felülbírálnánk az eseteket, amikor is elkötelezzük magunkat amellett, hogy lehetetlen igazat mondani, rájönnénk, hogy legtöbbször mégis lehet, s ha meg is tennénk, hatalmas mértékben növelhetnénk önbecsülésünket.