Egy sikertelen expedíció sikere

Azért is szentelek külön bejegyzést neki, mert bár az Antarktiszt elsőként átszelni kívánó expedíciója nem érte el az eredeti célját, az én szememben mégis messze nagyobb tettet hajtott végre, mint ha ő jutott volna el a Déli-sarokra elsőként Amundsen, vagy Scott előtt. Ennek a bejegyzésnek a végén leírom majd miért gondolom így. (Ráadásul Shackleton, mint VEZETŐ, az előttünk álló polikrízisben remek példát mutathat számunkra.)

Ez a történet ott kezdődött, hogy Shackleton már a világháború kitörése után, 1914 decemberében az Endurance nevű hajójával (nomen est omen) nekivágott, hogy átszelje az Antarktiszt. (Induláskor biztos nem gondolta, hogy a hajó elnevezése milyen mértékben fogja jellemezni az egész expedíciót.) A legénységet egy hirdetéssel szándékozta összetoborozni, melynek a következő volt a szövege:

„Embereket keresünk egy veszélyes utazásra. A fizetés kevés, a hideg borzasztó. Több hónapos sötétség, állandó veszély, a biztonságos hazajutás kétséges. Siker esetén a hírnév és az elismerés garantált.” 

5000 ember jelentkezett, melyből először 56-ot választott ki, majd azt a 27-et, akivel végül nekivágott a nagy kalandnak. Következzék itt egy, az újév (1915) első napján született részlet Shackleton naplójából, amely jól leírja, hogy milyen pokoli nehéz volt az előbbre jutás a zajló jégtáblák között:

„A jégzaj félelmetes szövevényében sokszor neki kellett hajtatnunk a jégtábláknak. Faltörő kos módjára csaknem métervastagságú jégtáblákat is sikerült áttörnünk. Rendesen úgy intéztük a támadást, hogy félgőzzel nekimentünk az akadálynak (az utolsó percben megállítottuk a gépet) – s a jégbe V alakú rést vágtunk. Akkor azután hátráltunk egy kissé és teljes gőzzel nekikormányoztuk az Endurance orrát pontosan a V-alakú rés legmélyebb pontjának. Ék módjára belevéstük magunkat a jégbe. A negyedik kísérletre rendesen megadta magát a jégtábla és széjjelvált előttünk.” 

Ezzel a „strapás” módszerrel, bár rengeteg energiát emésztett fel a gépek és emberek részéről is, egészen január 19-ig sikerrel haladhattak (összességében) előre.

Ezen a végzetes napon azonban az Endurance gyilkos jégcsapdába került.

A legénység eleinte még reménykedett abban, hogy hamar szabadulhatnak a jégbörtönből (humorosan Ritznek nevezték el ideiglenes szállásukat), de az első néhány hét és később hónapok múlásával mindenki számára világossá vált, hogy hosszú időre kell „berendezkedniük” a tartósan -30 Celsius fok körüli barátságtalan környezetben.

A jégen töltött kilencedik hónap (!) után 1915.10.27-én a jég végleg összeroppantotta a hajótestet és az Endurance, valamint az utolsó reményük, hogy teljesíthetik az expedíció kitűzött célját, a szemük láttára süllyedt el örökre a hullámsírba. Ekkor, mivel nem volt más választásuk, a legénység fogta a kimenekített három mentőcsónakot és elindultak visszafelé, a nyílt víz felé, ami az egyetlen túlélési esélyt jelentette számukra.

Négy hónapig (!) meneteltek a csónakokat maguk után húzva, míg elértek addig a helyig, ahol már „biztonsággal” vízre tudták bocsátani azokat.

Mindezen embert próbáló menetelés után három napig (!) eveztek elfagyott végtagjaikkal a fagyos tengeren, míg elérték az Elefánt-szigeteket. Ott két csónakból menedéket építettek, a harmadikkal pedig Shackleton és öt kiválasztott tengerész elindult, hogy segítséget hozzon. A végletekig elcsigázott csapat két heti (!) evezés után végre elérte a Dél-Georgia szigeteket! A szigeten még egy utolsó nagy próbatétel nehezítette az életüket, mivel (hegymászó tapasztalatok nélkül) át kellett kelniük a hegyen, hogy eljussanak a túloldalt élő bálnavadászokhoz. Erre a harminc kilométeres túrára Shackleton már csak két emberét vitte magával. A végtelen Odüsszeia után tehát sikerrel átkeltek a hegyen, szereztek egy hajót és 1916.08.30-án (közel két évvel az indulás után) visszamentek a társaikért és megmenekítették őket egytől egyig! Volt olyan tengerész is, akinek időközben a szigeten, kezdetleges eszközökkel kellett amputálni egy végtagját, de még ő is élve jutott haza szeretteihez!

28-an indultak el az életveszélyes expedícióra és Shackleton vezetésével 28-an haza is érkeztek!

Senki sem veszett oda! Ezzel a kijelentésemmel pedig eljutottunk ahhoz az okhoz, amire e post elején hivatkoztam. Gondoljátok, hogy ez alatt a 635 nap alatt, nem volt olyan ember a csapatban aki lélekben már feladta? Gondoljátok, hogy nem volt olyan férfi, aki bepánikolt? Gondoljátok, hogy nem volt olyan tengerész, aki inkább a biztos halált választotta volna a kegyetlenül kemény menetelés/evezés/éhezés helyett? Biztosan volt. Számtalanszor és cifrábbnál cifrább helyzetben. Nyilván volt zendüléshangulat is. Előfordult indulatos szócsata, egyet nem értés és akár tettlegesség is. Az ilyen helyzetekben roppant hasznosnak bizonyultak Shackleton korábbi pszichológiai tanulmányai (falta az ilyen témájú könyveket) és a viselkedéstudomány iránt megnyilvánuló érdeklődése. Shackleton, vagy ahogy nevezték, a FŐNÖK, végül hazavitte mindegyik emberét.

Mert VEZETŐ volt.

Amikor 28-an elindultak és akkor is, amikor a végén hárman átkeltek a hegyen, hogy megszervezzék a segítséget. Ilyen példaképekre van/lenne szüksége a gyermekeinknek, nem egy-pixeles-VV-bélákra és dzsungelben-önszántukból-bogarat-evő-celeb-véglényekre hajtó tapadókorongszájú-Dubai-etákra. UFF!

Sir Ernest Shackleton vezetői képességeiről sokat elmond, hogy Margot Morrell Shackleton-kutató és Stephanie Capparell, a The Wall Street Journal újságírója néhány évvel ezelőtt összefogtak, hogy a neves sarkkutató kalandjain és megpróbáltatásain keresztül bemutassák Shackleton zseniális vezetői képességeit. A könyv 2008 novemberében jelent meg magyarországon.

A Shackleton film IMDB linkjét, melyben Kenneth Branagh alakítja őt zseniálisan, itt találjátok.

A Magyarországon 2001-ben megjelent könyv címe: Endurance. 635 nap a jég fogságában. Bastei-Budapest Kiadó.