Svájc Németországban

Újra itt, Münchenben, egykor volt kalandjaim színterén! München huszonkét évig adott otthont nekem, azokban az időkben, amikor hazámat még nem igazán éreztem otthonosnak. Kalandos létem müncheni „kalandja“ oly jól sikerült, hogy életem szinte minden említésre érdemes momentuma ide köt. Innen kiindulva ismertem meg a világot, itt alapoztam meg egzisztenciám, itt lett családom, itt születtek gyermekeim. Tudatom is itt formálódott olyanra, amilyen.

Sokat tűnődtem azon, vajon jó választás volt-e München romantikus elvágyódásaim idején, amikor inkább a szerencse és lehetőségek döntöttek helyettünk, mert azt a luxust, hogy még válasszunk is, végleg nem engedhettük meg magunknak. A „megszökött“  nemzedék számos képviselője a trieszti menekült táborokban landolt, és ott tengette életét, míg csak lehetőséget nem kapott valamilyen, többnyire tengeren túli államtól a beutazásra és letelepülésre. Menekültjeink észt vesztve éltek is a lehetőséggel, mert a tábornál – ahol néha éveket töltöttek –  minden jobbnak tűnt.

Nálam sem volt ez másképp, nem én, München választott engem, én csupán igyekeztem méltó lenni rá. A bajor főváros nagy turbulenciáktól, világrengető eseményektől mentes, langyos jóléte azonban sosem űzte el kétségeimet, hogy ezt a várost talán mégsem énrám szabták. Mindazonáltal életem gerincét alkotó évtizedek itt teltek, s sorsom a várossal összeforrt.

Azt hiszem Münchent akkor tanultam meg igazán értékelni, amikor már rég nem éltem itt. Hirtelen minden előjelet váltott, s a város megítélése részemről merőben megváltozott. Jó, az elmúlt időszakban kétségtelenül sokat fejlődött, gazdagodott, de még így is szerényen bújik meg a híres metropolisok között. Nincs Eifel tornya, se felhőkarcolója, nincsenek végtelen sugárútjai. Nem rukkol ki méretével és semmi olyan attribútummal, amivel más városokat maga mögé szoríthatna.

Legalábbis ez a látszat. De mint tudjuk csal a látszat. München nem tárja fel hivalkodóan titkait, nem mutatja meg értékeit, csak a beavatottaknak, akik megőrzik a titkokat. Így München a más  értékrendűek városa marad, azoké, akik földi létükben a drámai feszültségek, nagy katarzisok, világrengetően botrányos események helyet egy kiegyensúlyozott, emberléptékű világ harmóniájában találják meg földi paradicsomukat.

Mindamellett München számos, kevésbé ismert szúperlatívával is rendelkezik. Itt található a világ egyik legnagyobb angol kertje, mely a város többnyire vadvízi folyója mentén a teljes várost átszeli. A világ legnagyobb technikai múzeuma is e folyó egy szigetén áll és roppant népszerű, fiataloknál, időseknél, idelátogatóknál egyaránt. Szinte város a városban a futurisztikusan modern BMW gyár a maga számos iroda, illetve gyárépületével, és a kerületnyi kutatási központjával. És ha már München, a világ legnagyobb népi banzájáról, az Oktoberfestről, az új sör ünnepéről sem feledkezhetünk meg. A kéthétig tartó rendezvényre több millió látogató érkezik, s a jó napokon a látogatók jóvoltából úgyszintén több millió liter sör fogy el.

Az 1972-es olimpiának színteret adó, akkor világcsodának számító  falu szintén futurisztikusan modern épületei rangos eseményeknek biztosítanak helyszínt, az olimpiai stadion pedig a diadalokhoz szokott Bayern München futballcsapat vége nincs győzelmeinek gyakori színtere. A művészeti hagyományokról elhíresült városrészben, Schwabing-ban található a híres akadémia, mely a tizenkilencedik századi művészképzésnek, bele értve nemzeti festőink legjavát is, megkerülhetetlen intézménye volt.

München ontotta a Nobel-díjasokat főleg a XX. század első  felében. Max Planck, Einstein és a többiek hosszabb, rövidebb ideig tartózkodtak alkottak itt, de a kor történelmének meghatározó  figurái sem kerülték el a várost. Lenint innen szállították páncélvonatban birodalmi márkák millióival, mint „biológiai“ fegyvert Oroszországba, hogy a frontok mögött a forradalom vírusával fertőzze az oroszokat és a haderejüket harcképtelenné tegye. Ha tudták volna a németek, milyen világtörténelmi eseménynél bábáskodnak, valószínűleg nem ilyen rövidtávú előnyök irányítják tetteiket. Hitler politikai karrierje is innen indul, hogy később romba dönthesse Európát. Sorolhatnám még sokáig, de nem kívánok a lexikonnal versenyre kelni. Münchent manapság nem ezért szeretjük.

Ami ma leginkább szembetűnő, az a sehol máshol nem tapasztalható, mind látványbéli, mind az életszínvonalban mutatkozó, már svájci dimenziókra emlékeztető kiegyensúlyozottság. A város elegáns, kulturált polgárai magától értetődő jólétben élnek, egy olyan városban, melyet embereknek találtak ki, már-már az ógörög filozófia alapértékének megfelelően – mindennek mértéke az ember.

Már akkoriban tudtam, s ha egy mondatban kellett volna megfogalmazni a város legnagyobb értékét, ezt mondom: München a vasárnapi hétköznapok városa. Vége nincs a szabadidő lehetőségeknek, a zöld felületeknek, a kerékpárutaknak, melyek valóban nagy forgalmat bonyolítanak le. Kerékpárral minden irányban átszelhető a város – bőséges útjelző táblák segítségével – anélkül, hogy az ember a zöld, parkosított és állandóan ápolt területeket elhagyná, vagy, hogy veszélynek lenne kitéve, egy hummeres letarolja bringástól. A zöld zónák városszerte egymásba fonódnak.

Mindazonáltal a város építészetileg is izgalmas. A sziporkázóan modern és tradicionális épületek valahogy jól sikerült és még a szívnek is tetsző keveréke jellemző rá. Sok helyütt fellelhetőek ugyan még háború után épült, nem éppen szívderítő tömbök is, de legalább a nagyvonalú parkosítással sikerült ezeket úgyszintén élhetővé tenni. A bevásárlási lehetőségeknek pedig nem csak a száma végtelen, az infrastrukturális lefedettsége is egyedülálló. A város bármelyik keresztmetszete reprezentatív az egészre vonatkoztatva. A gasztronómiai lefedettségre ugyan ez jellemző. A híres sörkertek a város bármely zöld felületén megtalálhatók, mindig kiszámítható közönséggel.

A city-ből kifelé haladva változik ugyan a város jellege, de nem hígul fel, és nagyvonalúságban, jólétben még az elővárosok is lenyűgözőek. Mindig meglepett, hogy más nagyvárossal, Párizzsal, Milánóval, Budapesttel szemben, Münchent nehéz úgy elhagyni, hogy valamit is romlana a látvány útközben. S ha vége a településeknek, minden átmenet nélkül a repceföldek, búzatáblák, kék hegyek és zöld tavak világába csöppen az ember.

A nyolcvanas években München a nudizmus fővárosának számított. Még a belvárosi parkok is telve voltak nyáridőben meztelen emberekkel, akik úgy viselték meztelenségüket, akár legszebb ruháikat. A város leginkább egy déltengeri paradicsom szigetre hasonlított. Vajon mért van az, hogy az ember a meztelenséget azonnal a paradicsommal hozza összefüggésbe? Sok a fürdő Münchenben, de a fürdőzőket és napimádókat a Münchent teljes hosszában átszelő kavicsos Isarpart, a városban és a város mellett fellelhető rengeteg tó és patak is alig tudta befogadni.

A város jómódú, túlnyomóan katolikus, de inkább kálvini puritánságú polgárai nem is sejtik, hogy élnek – az egész világra kiterjedő válságnak nyoma sincs itt. Minden működik, minden szép és minden jó állapotban van. Az igazi jólét titka azonban az a szellemiség, amely azt hirdeti, nem egymás kárára, egymás mellett kell gazdagodniuk, ha azt akarják, hogy örömük is teljen benne, hogy polgártársaikkal klubhangulatban élhessenek, és ne csak maharadzsai elefántcsont-torony magányból tekinthessenek le a nyomorgókra, hogy szociális lelkiismeret furdalásuk latensen megkeserítse boldogságukat.

München, jólétével, kiegyensúlyozottságával, mesés geográfiai fekvésével akár Svájcban is lehetne. Minden esetre, ha itt tartózkodik az ember, valahogy Svájcra asszociál. Én legalábbis így vagyok ezzel, s ha járom régi, mégis új útjaimat, lépten-nyomon rácsodálkozom arra a városra jellemző békés, de mégis eleven, vidám nyüzsgésre, valamint a sok újonnan felfedezett csodára, amiket az ember csak akkor vesz észre, ha messziről jön.