Néplélek – (sz)éplélek

A nép lelkéről és a köz érzetéről/véleményéről, avagy Volksgeist vs Zeitgeist.

Néhány korábbi szövegemben már utaltam a magyar néplélekre, valamint a hazai közvéleményről és közérzetről is értekeztem már. Eljött az ideje, hogy szétszedjük ezt a társadalmi „hagymát” a rétegeire, hiszen ez a triumvirátus adott 2022-ben (negyedszer!) kétharmadot a Fidesznek, és röpke négy évvel később a Tiszának is.

Néplélek

Ez a réteg az említett „hagyma” legbelső része. Kis hazánk, ahogy számtalan másik ország, sok vihart megélt már. Mindegyik hatott ránk és formált minket. (Ahogy a jelen kihívásai is alakítanak rajtunk.) Hogy csak az elmúlt hét évtizedet említsük, a sikertelen ’56-os forradalom és ’89-es rendszerváltás, Kádár és Orbán tekintélyuralmi rendszere is ilyen élmény volt.

1956. október 23-án kockázatos volt kimenni, 1957 május elsején kockázatos volt nem kimenni, 2019. november 15-én a Puskás Aréna megnyitóján pedig kockázatos volt nem felállni a Nélküled alatt…

Ezen hazai impulzusok hatására alakult ki a mai kultúránk, jellemző viselkedésmintáink, erkölcsi és politikai nézetrendszerünk szövete. (+ persze a nemzetközi folyamatok miatt: internet, okos-telefonok, social media és AI megjelenése, Szovjetúnió szétesése stb.) Ezen reflexek, több nemzedéket átívelően, mélyen beépültek, ezért szinte zsigeri szintről, (akár láthatatlan mélységből) irányítják mai, spontán(nak tűnő) viselkedésünket. Büszkeség keveredik frusztrációval, félelem és öröm egyszerre van jelen ebben a transzgenerációs élményegyüttesben.

Azért írtam kontrasztos párokat, mert az ambivalencia fogalma szerintem jól leírja a magyar néplelket.

Egyszerre vagyunk büszke, szabadságszerető „kurucok”, ugyanakkor sok renyhe emberben továbbra is ott a vágy egy „jó diktátor” (AKA erős vezető!) gondoskodó basáskodására. Egyszerre jelenik meg sokunkban a mindenkori hűbérúr iránti ellenszenv és szervilitás. (Előbbi persze a háta mögött, utóbbi a csizmája alatt…) Talán abból táplálkozik ez az ambivalencia, hogy valójában sem magunkban, sem a többi magyarban sem bízunk meg. Egyszerre van bennünk a „hány-tenger-mosta-hazánk-partjait” és a „hány-nobel-díjast-adtunk-a-világnak”, valamint a „legjobb-a-magyar-gasztronómia” félreértelmezett kivagyisága, az „ez-olyan-magyaros” kifejezésünk kishitűségével és a honi panaszkodáskultúrával. Persze egyik szélsőség vagy poszt-igazság sem tanít jóra. Mint ahogy az sem, ha nem tudjuk, hogy honnan jöttünk (Urál? Hun-szkíta gyökerek?) és hová tartunk (Nyugat? Kína? CCCP? Türk Tanács?).

Mondjuk az biztató, hogy az Ádám és Éva nevek magyarnak tűnnek…

Élvezzük a versenyt, ha az autómárkák és/vagy a vakcinagyártók versengenek értünk, de elutasítjuk, ha mi kerülünk versenyhelyzetbe. Kishitűek vagyunk, de azért azt gondoljuk, hogy jobb vezetők és vállalkozók lennénk, mint a főnökünk, vagy a tulajdonos, akinek dolgozunk. Nyugat-európai béreket szeretnénk, de (önmagunk előtt is titkolva) elutasítjuk a nyugati munkamorált, polgárosodást, termelékenységi elvárásokat, jogtiszteletet és a kritikai gondolkodást. Gyermekeink nevelését 100%-ban kiszervezni kívánjuk az iskoláknak, boldogulásunkat pedig többnyire a mindenkori politikai és gazdasági elittől várjuk.

Öngondoskodjanak rólunk, de tüstént!

Egyszerre akarunk politikai nyugalmat és az árkok betemetését, de aktívan élünk a kettős mérce technikájával és a megérteni akarás elutasításából adódó, évezredes ŐK/MI kontraszt dehonesztáló véleménydiktatúrájával.

Közérzet

Az akár évszázadok alatt felépülő néplélekkel szemben egy társadalom közérzete évek, esetleg évtizedek élményeinek hatására alakul ki. Azonban többször leírtam már, hogy a Fideszt nem az a tény taszította le a Karmelita teraszáról a Parlament pofozózsák pozíciójába, hogy rendszer- és ipari szinten, (az EU-tól kapott euróval) olajozott giga-mega-gyárakban gyártották a korrupciót, hanem az, hogy a 2026-os választások előtt már kevesebb konc (AKA üveggyöngy) hullott csak le a tömegekhez… (Ne felejtsük el, hogy korábban 4x kaptak 2/3-ot egyhuzamban.) Itt ért össze a ma taglalt néplélek, közérzet és közvélemény Bermuda-háromszögében kialakult elégedetlenség (átbillenés, ahogy Tölgyessy Péter nevezi), ami végül életre hívta a Tisza nevű néppártot és végül az Orbán elleni protest népszavazás ismert eredményéhez vezetett.

Közvélemény

Az elején említett hagymának ez a legkülső rétege, ezért könnyen mérhető és befolyásolható, persze mérik is nagy mintákon és folyamatosan a pártok. (Már akinek van elég erőforrása erre.) Ha a homofóbia, vagy a rasszizmus hoz éppen voksokat, hát kissé b@zizik és/vagy (szalon)zsid@zik a „tisztelt” politikus. Persze befolyásolni is ezt a réteget lehet a legkönnyebben/leggyorsabban, ezért zajlik manapság abszolút filmszínház a Parlamenti közvetítésekben és a közösségi médiában is… Azt persze értem, hogy a világ összes politikusa a renyhe tömegnek hegedül, nem az értelmiségnek, ezért van szükség ezekre a szimbolikus túlmozgásokra. 

Nem 1989-ben vagy az idei áprilisi választásokon történt politikai rendszerváltás Magyarországon, hanem az elmúlt évtizedben történt idegrendszerváltás (brainrot, post-truth, short videók stb.) a bolygónkon.

Konklúzió

Nekem viszont éppúgy nem hiányzott, hogy Magyar Péter feltűrt gatyában álljon a kiszáradt Dunában Paksnál, mint ahogy Orbánt sem hiányoltam volna, ha nem szakérti meg gondterhelten és gumicsizmában Pintérrel a kiáradt Dunát a Római parton.

Mindkét szélsőséges Duna szintnél bőven elég lett volna, ha a két említett miniszterelnök szakértői csendben és hatékonyan teszik a dolgukat, hiszen ezért fizetjük őket.

Azt persze szintén érteni vélem, hogy manapság nem elég kompetensnek lenni, hanem annak is kell látszani, közben folyamatosan uralva a pillanatot. Nap mint nap, óráról órára. Közhely már, de továbbra is igaz, hogy az úgynevezett „valóságot” (annak absztrakcióját) már leginkább csak a negyedik hatalmi ág, a média közvetítő közegén (torzító prizmáján) keresztül éljük át és meg. (Ezért vesz médiát sok amerikai tech-milliárdos.) BTW: A eredeti latin medium szó nem csak a közvetítő közegre utalt, hanem e közeg „hipnotizáltságára” is, ráadásul e modern iCipolla 2.0 már inkognítóban manipulálja révült alanyait. Az átlagos médiafogyasztó tehát VR szemüvegben és passzívan hánykolódik a kondícionálások és újrakeretezések óceánjában…

Ezért tapsoltatták meg velünk atomerőművünk turbináinak beindítását egyenként: Hamarosan beindul a kettes, beindult a kettes, már X napja termel áramot a kettes. (Aztán ugyanez a kör a hármassal és így tovább…) Ennek az energiának (sic) egy részét akár a Tisza Szigetek is kaphatták volna… (Ezt nevezte Orbán hatalomgyára után műsorgyárnak Török Gábor. Lakner Zoltán pedig Magyar Péter állandó többcsatornás  jelenlétére az ubikalitás (ubiquity) szóval ismertette meg a nagyérdeműt. Azt „vágom”, hogy a fiataloknak (is) miért tetszik jobban a modern, Radnai-féle absolute cinema revans-színháza, mint a Fidesz/KDNP álságos/pocakos ultra-boomerkedése. Azonban a „boldog karácsonyt” (by Orbán Viktor) és a „jó vergődést” (by Magyar Péter) fölényeskedése, (kettős mérce és kognitív disszonancia nélkül) nem elfogadható. Akkor sem, ha manapság népszerű.

Népszerű. Ízlelgessük ezt a melléknevet kissé…

Az is jobban esett volna nekem, ha MC MP nem üzen a Facebookon a Telex bejegyzése alatt („Nem hinném…”) az M1 Híradó főszerkesztőjének friss kinevezése kapcsán, ha nem használja propagandára az állam hirdetéseit, ha nem azért és úgy cikizi a bakizó fideszes eskütevőket amiért (lett volna egyéb ok és módszer bőven) és ha nem bábozza el, hogy széles társadalmi egyeztetést szeretne az új köztársasági elnök személyéről. BTW: Kétharmaddal az alkotmányba simán beírható, hogy a nép közvetlenül válasszon köztársasági elnököt. Az persze jó kérdés, hogy rendelkezik-e megfelelő kompetenciával erre a tömeg, aki általában szimpátia alapján dönt, nem szakmai szempontok alapján.

Azt értem, hogy évtizedes frusztráció hatására született meg az a „vér vágy”, amit az említett IMAX filmszínház (eddig) hatékonyan kielégít, de a kommunikáció kétélű bárdja (bárdolatlansága?) helyett 100+ nap után talán a jog pallosát (út a böribe progi) és a kultúra tollát (pl. további polarizáció helyett közbeszéd restaurációja stb.) is elővehetné a következő években az óriási felhatalmazást kapott miniszterelnökünk. (BTW: Kormányzásának tartalmi minőségéről és konszolidációs képességéről majd a félidőben, kb. 2 év múlva mondok véleményt.) A cél mindenesetre az, hogy nem két, hanem csak egy nemzet legyen hazánkban.

Ma még csak a formát (politikai nyelv/stílus/kultúra) kritizálom tehát, remélhetőleg a jövőben nem lesz szükséges a tartalmat is…

Féreértés ne essék, nyilván számomra is reménykeltő a NER elzavarása és az új adminisztráció elindulása, de ahhoz, hogy visszaszerezzük végre a hatalmat a politikai elittől, a vak törzsi hit helyett, kritikai gondolkodással kell szemlélnünk az új kormány döntéseit is, hiszen ezzel szocializáljuk a tagjait egy valóban (nem csak elbábozottan) transzparensebb és választóbarátabb (politikai pluralizmus stb.) működésre. Egy biztos, a következő években kiderül majd, hogy Magyar Péter államférfivá tud-e válni (nemzetérdeket preferálja a pártérdek előtt), vagy csak egy hasznos és bátor bontógolyóként emlékszünk majd rá néhány évtized múlva, aki Gyurcsányhoz és Orbánhoz hasonló módon jól értette a magyar néplelket…

Én mindenesetre drukkolok neki ehhez a történelmi küldetéshez! (És főleg magunknak.)

www.parrhesia.hu

A parrhészia (ógörögül: παρρησία) egy ókori görög retorikai és filozófiai fogalom, amelynek jelentése: „mindent elmondani”, azaz szabadon, őszintén és bátran beszélni. Nemcsak a puszta szólásszabadságot jelenti, hanem azt a morális kötelezettséget is, hogy az igazságot mondjuk ki, még akkor is, ha az kockázatos vagy veszélyes a beszélőre nézve. A fogalmat a modern korban leginkább Michel Foucault francia filozófus tette újra ismertté, aki szerint a parrhésziát gyakorló személy (a parrhésziastész) az igazmondás kockázatát vállalja a hatalommal vagy a többséggel szemben.

„Az igazság kimondása élet-technikailag sohasem volt rentábilis vállalkozás, korszakok szerint többé-kevésbé életveszélyes, de mindig csak olyan ember mondhatta ki, aki a világgal szemben oppozícióba került.” Hamvas Béla