A melbourne-i vérfürdő

Mindig döbbenten hallgatom, amikor hírt adnak arról, hogy egyes szurkolók újból összeverekednek azon, hogy az egyiken zöld sál volt, a másikon pedig lila. Értem én, hogy a sport hazánkban (is) vallás, de a “sportszerű” kifejezés értelmének ilyetén vátozása akkor sem tetszik. Ahogy az sem, ha a narancs/szegfű növények preferálása választ el embereket (családokat) egymástól. A mélyre ásott árok sárdobálással nem betemethető.

Zádor Ervin

Ma, pontosan 56 esztendővel ezelőtt, egy hónappal az ’56-os forradalom leverése után zajlott le a magyar vízilabda történelem leghíresebb összecsapása a magyar és a szovjet csapat között. A történelmi tények  ismeretében nem csoda, hogy feszült volt a hangulat a nagy érdeklődésre számot tartó meccsen (nyolcezer néző zsúfolódott be a hatezres nézőtérre) és általában az olimpián is. Az ’56-os magyar események mellett a II. arab-izraeli háború is szintén kb. 1 hónappal az olimpiát megelőzően ért véget.

A közhangulat és az ebből adódó füttykoncert nyilván nem a szovjeteknek kedvezett, pedig azok a fiatal fiúk aztán tényleg nem tehettek arról, hogy hazájuk politikai vezetése vérbe folytotta a magyar forradalmat. A nézők nagy része persze a nagy medve által elnyomott kis nemzettel (velünk) szimpatizált. Ráadásul nyilvánvalóan sokkal jobb volt a magyar csapat. A vége felé már 4:0-ra vezetettek a fiúk, amikor a szovjet center a rá osztott Bolváryt akarta, a vízilabdában nem ritka vehemenciával rendre utasítani és bár Antit nem találta el, de Zádor Ervin éppen “beleúszott” Prokopov lendülő könyökébe.

Ervin bőre felrepedt a szeme alatt és bár nem volt veszélyes a seb, a vér hamar vörösre festette a medence vizét, illetve a magyar szurkolók szeme elé leereszkedő ködöt is. Különösen akkor, amikor Zádor (Gyarmati és Markovits javaslatára) nem a kispadnál, az öltöző bejárata felé mászott ki a vízből, hanem a másik, nézők felé eső, “teátrálisabb” oldalon, élő/égő vörös felkiálltójelként (posztóként?) végigvonulva a tribün gyorsan hergelődő nézőközönsége előtt.

Ez volt az a pont, amikor a szurkolók a szó átvitt és szoros értelmében is átlépték a korlátokat. Magyarán százával nyomultak extázisban a medence és a szovjet csapat felé. A bírók, gyorsan engedelmeskedve létfenntartó ösztönüknek, gyorsan lefújták a meccset és kihirdették a magyar csapatot győztesnek, a rendőrök pedig nagy nehezen kimenekítették a huszonéves szovjet sportolókat, akik nyilvánvalóan nem tehettek sem arról, hogy a forradalmunk kudarcba fulladt, sem arról, hogy az egyik játékosuk elvesztette az önuralmát.

Az esemény híre persze hamar bejárta a világsajtót. Zádor véres gladiátor teste nagyobb érdeklődést váltott ki, mint a másnapi döntő, ahol a jugoszláv csapat ellen diadalmaskodott a magyar válogatott 2:1-re! Ezúttal Zádor nélkül. Ismét olimpiai bajnok lett a magyar csapat!

A szabadság viharai (Freedom’s Fury) című dokumentumfilmet részletekben itt tudjátok megnézni e témában:

Első, második, harmadik, negyedik, ötödik, hatodik

Producer: Andy Wayna, Quentin Tarantino, Lucy Liu és Amy Sommer

Narrátor: Mark Spitz (!)

A másik film, amelyben Fenyő Iván, Dobó Kata és Csányi Sándor mellett szintén szerepet kapott e meccs is, a Szabadság, szerelem (Child of Glory) című izé.

„Hazafiatlan” kérdéseim:

Zádor tisztában volt a felelősségével, amikor szándékosan a másik oldalon mászott ki a medencéből, ezzel ellenőrizhetetlen lincshangulatot generálva?

A huszonévesekből álló szovjet csapat tagjainak, akik sokkal kevésbé voltak képben az októberi magyar eseményekkel kapcsolatban mint a mi fiaink, mi közük volt a forradalmunk leverését elrendelő erőkhöz?

Zádor, ahogy a csapat fele, az aranyérem átvétele után nem utazott vissza Magyarországra. Disszidáltak, ahogy akkor nevezték. Helyesen tették?

A szovjetekkel korábban köztudottan jó kapcsolatot ápoló magyar vízipólósok ’56 után vajon más szemmel néztek a korábbi haverokra?

Prokopov “szörnyű tettével” arányos volt a szurkolók indulata?

Stb., stb., stb. Kérdések, kérdések, kérdések…