Demján Sándor emlékére

Demján Sándor (1943-2018) a rendszerváltás előtti és utáni Magyarország gazdasági életének egyik kulcsfigurája volt, élete végén cégei már regionális sikereket is képesek voltak elérni – nem gyakori dolog ez manapság.

Jelentős filantróp volt, a Prima Primissima Díj csak az egyik, és még csak nem is a legköltségesebb ilyen projektje volt. Valaha egy házban laktam vele, onnét ismertem. Néha összefutottunk a liftben, és páratlan memóriája révén erre is képes volt emlékezni később, amikor hivatalos ügyekben találkoztunk. A legfontosabb eset 2010 körül történt. Személyesen telefonált, hogy egy hét múlva kedden ráérek-e délután 3-kor az irodájában. Megkért néhány „nála okosabb embert”, adjanak neki tanácsot valamiben. Maximum hat vendég volt ott, Hankiss Elemér vitte a prímet, az ottani szavaira nagyon emlékszem. A tanácsadás tárgya az volt, hogy sok egyetemistának akart nagy összegű ösztöndíjat adni – ezt hogyan és miként tegye. Hankiss azonnal ellentmondott neki. Azt mondta, sok tehetséges gyerek el se jut az egyetemig. A tehetségeket fiatalabb korban kellene kihalászni és támogatni. És elő is húzott egy kidolgozott tervet. „Szegény diákok Eton College-át” kellene létrehozni…

Ám Demján nem hallgatott Hankissra, több ilyen találkozó nem volt.

Mindez arról jutott eszembe, hogy a család tanácsot kért tőlem, miként lehetne Sándor emlékét életben tartani. Az apropó halálának közelgő ötödik évfordulója volt. Elmondták, hogy a hangsúlynak az építési tevékenységen kellene lennie. Ehhez már össze is gyűjtöttek rengeteg fényképet és más dokumentumot.

Időt kértem, és valóban átgondoltam a dolgot. Néhány nap múlva azzal mentem vissza, hogy szerintem komoly képregényt kellene kiadni Sándor kalandos életéről. Mellékeltem egy mintát is, amelyet régebben nagyon megdicsértem e hírlevélben: Robert Mosesról, a New Yorkot évtizedeken át formáló urbanistával keresztezett városi politikusról szólt. A gyerekkorától a haláláig.

Egy ehhez hasonló könyvet lehetne kiadni Demjánról, amelyben benne lehetnének azok a történetek, fordulópontok, amikről nem maradt fenn fénykép. Vagy megfelelő minőségű nem. Lelki szemeim előtt megjelent egy csomó jelenet. Csecsemő Börvelyen, Erdélyben. Költözés egyéves korában Magyarországra, Etyekre. Bandázás középiskolában. Találkozás egy csinos lánnyal a Vendéglátóipari Főiskolán, házasság hamarosan. Mint a Gorsium Áfész elnöke. A Skála áruház férfi osztályán az eladhatatlan ingekre kiíratja: „Import ingek”, és mindet eladják egy nap alatt. Tizenkét daru zenére „táncol” a Westend építkezés kezdetekor. Focizik és kártyázik a Csányi Alapítvány ösztöndíjasaival. Átveszi a Budapest díszpolgára kitüntetést stb.

Demján Sándor plebejus ember volt egész életében. Éppen egy ilyen könyv illene hozzá. Egy ilyet létrehozni sok időbe és sok pénzbe kerül. De megérné. Sok fiatal is kézbe venné.