Elő-ítélet, vég-következtetés

A következő cikket több mint egy évtizeddel ezelőtt írtam ide. Döntsétek el, hogy aktuális-e még.

Elő-ítélet, vég-következtetés. Ha e két szó előtagját felcseréljük, radikálisan más értelmet kapnak. Előítéleteink általában ugyanazzal a vehemenciával (és gyakran megközelítőleg hasonló amplitúdóval is) nyilvánulnak meg mindkét irányba. Ahogyan létezik negatív előítélet és diszkrimináció, éppúgy létezik pozitív prekoncepció (német kocsi – svájci csoki), valamint pozitív diszkrimináció is. (Pl. az esélyegyenlőség megteremtése miatt nyújtott támogatás is ilyen.)

Ugyanazzal a nagy hévvel és elfogult szerelemmel (van másfajta?) imádjuk szeretteinket, kedvenc könnyűzenei bandáinkat, pártunkat (khm), sportcsapatunkat (hazánkban is vallás a sport), mint amekkora ellenszenvvel viseltetünk időnként a másik futballcsapattal, énekessel vagy párttal/pártállású emberrel szemben. Mindkét irányba való önigazoló reakciónk kiinduló pontja (origója) habitusunk, vérmérsékletünk és ismereteink.

Avagy azok hűlt helyén tátongó Mariana-árok mééély űr.

Azonban veszélyes is lehet ennek a szemüvegnek a viselete. Torzíthat. Sok esetben az okkuláré „gyártójának” (pl. spin doktorok) és alapvető érdekeinek jóvoltából. Ráadásul következetlenül. Kettős mércével csaphatja be észlelésünket, árnyalt kommunikációs eszközökkel felépítve egy olyan alternatív valóságot, amely elsősorban a manipuláló csoport számára előnyös. Kettős mérce: divatos és érdek szerint gyakran ferdített értelmű jelzős szerkezetté vált e fordulat. A Parlamenten belül is, hiszen arról is mi tehetünk, hogy kik ülnek ebben a szimbolikus épületben. Sőt, tulajdonképpen arról is, hogy mit mondanak és milyen formában. Ahogy az egyik haverom mondta:

„Az még hagyján, hogy mi választjuk meg őket, de a legnagyobb baj az, hogy a saját sorainkból.”

(Azért ne értsétek félre amit mondott. Inkább kritikus volt, mintsem önkritikus…) Persze az elő(zetes) ítéletnek akár előnye is lehet, amennyiben nem destruktív módon segít kiigazodni a világ dolgaiban. Időt spórolunk vele és quasi intuitív módon, érzelmi alapon egészíti ki ismereteinket. Az ún. „jó” emberektől sokkal könnyebben fogadunk el tanácsot olyan ügyekben is, amelyek iránti kompetenciájukról semmilyen információval sem rendelkezünk. (A bizalom és a szükséges infómennyiség fordítottan arányosak.)

Azonban kétélű e kard és mindkét fele hasonlóan veszélyesen éles.

A prekoncepció prizma szemüvege mindig szépnek mutatja részrehajlóan a szívünknek (jogosan vagy ahogy később sokszor kiderül, érdemtelenül) kedves alanyokat, eszméket, objektumokat és gyakran szánalmasan csúfnak a számunkra érdemteleneket, érdekteleneket. Sok esetben függetlenül attól, hogy a klasszikus értékek mentén mérve is azok-e valójában. Persze melyek azok a klasszikus értékek? (Ez a téma külön bejegyzést érdemel.)

Ahhoz már történelmi ismeretekre, valamint megfelelő verbalizációs és/vagy szövegalkotási, valamint értő olvasási képességre lenne szükség, hogy értelmes, nyugodt szavakba, következetes sorokba és logikus argumentumokba csomagolja az ordító heveny üvöltenivalóját. Sok esetben (legtöbbször?) azonban sajnos nem hogy segít, hanem egyenesen káros, ha (szinte) erőszakkal beletoljuk az orrát a saját nyilvánvaló hazugságaikba ennek az IQ40, imbecil, hipokrata és bornírt bagázsnak. Az ellenreakció csak hevesebb lesz, hogy visszaigazolják önmaguk és a hasonszőrű csoport számára is, hogy az a virtuális valóság, amelyet szigetelőszalaggal és érvnek látszó szappanbuborékokkal tákoltak, gányoltak össze, valóságos alapokon nyugszik és etalonnak tekinthető. E fába szorult férget azonban gyakran megakadályozza a fontos háttérismeretek elsajátítási folyamatában az a szomorú tény, hogy ezekre vagy nem is kíváncsi, vagy valójában nem tud olvasni.

Vagy ha tud is, funkcionális analfabétaságából adódóan nem érti meg, amit olvasott.

Ilyenkor egy egyszerű dolgot tehet. Bármit is „olvasott”, azon nyomban automatikusan megfelelteti a már korábban kialakított torz világképének, függetlenül a hallottaktól, olvasottaktól. Kényelmes tevékenység, praktikus tufaság. Röff. Nem mindegy, hogy a tényeknek beállított apró tényezőket ferdítjük/válogatjuk utólag a saját szájunk íze szerint a végkövetkeztetéshez (wishful thinking = vágyvezérelt gondolkodás), avagy a valódi tények alapján vonjuk le a megalapozott és akár szigorú végkövetkeztetést. A kronológiája ennek a folyamatnak éppúgy nem közömbös, mint a (sztem túlértékelt) Bacsó Péter által rendezett, a „Tanú” című kult film elhíresült jelenetében kissé korán, még a tárgyalás megkezdése előtt elkészült irat előkerülésének időpontja:

„Ez a tanúvallomás? Nem ez már az ítélet.”

Takarogggyá Gyúcsány! Takarogggyá Óbán! Egyre megy. Artikulálatlanul az üvöltés. Artikulálatlan a mondanivaló. Ahogy Gyurcsánynak, úgy Schmitt Pálnak is mennie kellett. Nyilván. Az utóbbi úr egyébként is aláírta már (mind) azokat a papírokat, amelyeket el kellett (muss) látnia a kézjegyével. Azonban méltánytalan volt az a mód, ahogy a „tisztelt képviselők” fogadták a Parlamentben a lemondását.

Mielőtt azonban ízibe körbenéztek alattomos, gonosz kövek után, gyorsan jelentsük ki azt is, hogy ezek a tisztviselők nem önmaguktól kerültek oda és nem különböznek gyökeresen azoktól a tömegektől, akik ma legszívesebben megköveznék őket. Függetlenül attól, hogy korábban pajzsukon hordozták büszkén körbe a városban ezeket az emberpéldányokat. Jobb esetben még el is hitték azt a langyos pink hablatyot, ami ezeknek a báboknak a szájából habzott elő gazdagon, rosszabb esetben pusztán érdekből voltak szervilisek velük szemben (megélhetési farizeus hívő, egzisztenciális okokból focirajongóvá vált egyén stb.).

Mondjuk nekem is hiányzott Schmitt Páltól az a bizonyos gesztus. Mármint az elnézéskérés rövid, de hatásos mondatai. (kárlteodórcu) Guttenberg (ő 2t) még aznap elnézést kért, amikor megfosztották doktori címétől, pedig ő százhuszon-harminc-valahány forrásból dolgozott, nem egyből… Emellett széles körben elfogadott, karizmatikus és roppant népszerű politikus volt, valamint (nem mellesleg) Merkel asszony is kifejezetten kedvelte. Szóval csak azt akartam mondani, hogy mindegy, hogy a mi kutyánk kölykéről van szó vagy a szomszédéról, ha megfelelően szilárd és objektív az értékrendünk. Persze sok esetben veszélyes pozíció a normálisoké, hiszen a két lövészárok közötti „senki földjén” tengetik életüket és két irányból záporozik reájuk a (jobb esetben csak verbális) ménkű.

Fenébe.