Köszönjük meg gyermekeinknek!

Gyermekeid nem azok, akiknek hiszed őket. Ők ugyanis nem a te életed folytatói, vágyaid, álmaid zálogai, s nem is azok, akiknek életét élheted, vagy akik a te életedet fogják élni.

Gyermekeid tőled (tőletek) származnak ugyan, de szuverén, önálló lények, s nem szeretnék, ha visszaélnél avval, hogy te vagy az anyjuk, vagy az apjuk. Talán elfogadnak tőled tanácsot, de az sem biztos, mert nem garantált, hogy mesterüknek tekintenek. A gyerek nem hülye, csak kicsi. Sokkal okosabb, mint hiszed, kezdetektől gyűjti az információkat, alakítja saját véleményét, rólad is, nem csak másokról.

Nyilvánvalóan van közöd gyermekeidhez, de a vérségi kapcsolatot nem szabad túlbecsülni. Ne felejtsük el, hogy gyermekünk genetikailag két ember génkombinációja, amibe persze a felmenők is kisebb-nagyobb mértékben beleszólnak. A hasonlóság mértéke szintén erősen eltérő, s extrém esetben, ha a gyermek az egyik szülő „hasonmása”, az nevelési szempontból inkább hátrány, mint előny, mert sok esetben összeférhetetlenséget okoz. Úgy tűnik, a természet a genetikát puzzle kockákba kódolta, s a gyermek a felmenők elemeiből van bizonyos szabályszerűségekkel ugyan, de véletlenszerűen összerakva.

A gyermekednek az otthon és a szeretet olyan, mint a táplálék, szüksége van rá, hogy testileg-lelkileg egészségesen legyen képes felnőni.

Sok jót is kap tőled, amíg felnő, bár egyáltalán nem biztos, hogy minden jó neki, csak mert tőled kapja. A gyerek roppant alkalmazkodó lény, többnyire igyekszik megfelelni elvárásaidnak, de ettől még nem biztos, hogy egyet is ért veled. Amíg gyerek, kiszolgáltatott helyzetben van, neki kell mindig befogni a száját, mert érzi, úgysem lehet soha igaza. Később az igazságtalanságokat „kegyeletből” nem olvassa fejedre, mert szeret és tudja, hogy ennek már semmi értelme. A „bűnlajstromot“ azonban sosem felejti el.

Nincs is evvel semmi baj, hiszen a dolog kiegyensúlyozott, mi szülők is voltunk gyermekek, nekünk is van bűnlajstromunk, csak semmit sem tanultunk belőle. Mire az ember felnő, s szülővé válik, paradox módon valahogy elveszti az empátiáját a gyermekek iránt. Talán a felelőségtudata teszi, s nagy igyekezetében, hogy mindent jól csináljon, több hibát követ el, mint anno saját szülei. S mindahányszor hibát követ el, arra hivatkozik, hogy csak jót akart. Nem véletlen van a pokolba vezető út jóindulattal kikövezve.

Végső soron a szeretet az összetartó erő, ami mindent elrendez és mindenről gondoskodik.

Túl sokat hiszünk magunkról, ha azt gondoljuk, gyermekünk nevelése tisztán intellektuális kihívás. A gyermek-szülő viszonya normális (és egészséges) esetben éppolyan animális viszony, mint egy jól működő párkapcsolat. Ha egy kisgyerek sír, reakcióinkat csak nehezen, vagy egyáltalán nem tudjuk értelmünkkel felülbírálni, ha nevet ránk, ellágyulunk, de nem azért mert el akarunk, hanem mert ösztöneink így parancsolják. Pedig ezen viselkedésformák a gyerek részéről pusztán az érzelmi zsarolás módszerei.

Hogy a szülő-gyermek viszony mennyire animális, kísérletek is bizonyítják. Egy öntudattal nem rendelkező, teljes tudathasadásban szenvedő nő is képes gyermekéről gondoskodni – persze nem ő fogja gyermekét civilizálni – de vegetatív szinten képes ellátni mindennel, amire egy kisgyereknek szüksége van.

A nevelési igyekezetünk a gyermek számára egyfajta opció, azt veszi magára, ami testre szabott, a többi falra hányt borsó. A nevelésről egy korábbi bejegyzésemben már részletesen írtam, annyi azonban idekívánkozik, hogy a gyerek nem hagyja magát tolni, de húzni annál inkább. A „tolást“ a gyermek átlátja, tudja miről szól. Csakhogy ő nem a mi életünket szeretné élni, azt megvalósítani helyettünk, amire mi nem voltunk képesek. A „húzás“ ennél jóval opcionálisabb. Saját, jól működő életed modellje egy követhető alternatívát kínál, s bár nem biztos, hogy a gyerek azt választja, mégis ez a legnagyobb kincs, amit adhatsz neki.

Nem csupán mi bocsátunk meg minduntalan gyermekeinknek, ők is megbocsájtanak nekünk. S ha csak nem tettük elviselhetetlenné gyermekkorukat, egy napon barátként térnek vissza. Ebben mérhető a nevelés sikere. Előfeltétel azonban, hogy a függőség megszűnésével a szülői autoritást is végleg feladjuk. Sok szülő ezt józan meggondolásból nem teszi, érezvén, más kapocs nincs közte és gyermekei közt.

Számos szülő valójában nem ismeri gyermekét, mert nem olyannak látja, amilyen, hanem amilyennek látni szeretné.

Ez a gyermekeknél sincs másképp, mert a szülői szerep eltakarja előlük szüleik valódi lényét. A gyermek akkor fedezi fel igazán szüleit, mikor maga is szülővé válik. Saját gyermekei iránti kíváncsiságból térképezi fel családja genetikai állományát, hogy megtudja, kik is valójában szülei nagyszülei és, hogy ők milyenek voltak gyermekkorukban. Mindeddig pusztán előre nézett, hirtelen fontossá válik, honnan jön, s kik voltak ősei. Ekkor jön rá arra is, hogy szülei mégsem voltak olyan buták.

Gyermekeink nem azért vannak, mert kiszámítható előnnyel járnak – talán régen így volt, azokban az időkben, amikor még a gyerekek számítottak szociális biztosításnak – hanem mert életünk tőlük teljesedik ki. A szingli élettel szemben szülőnek lenni rengeteg munkával, elfoglaltsággal, küzdelemmel, óriási anyagi áldozatokkal és felelőséggel jár, mégis alig van ember, aki jószántából a könnyebb, kényelmesebb életet választaná. Sokszor talán nem jön össze – s ezer oka lehet, miért nem – de ez nem megkönnyebbülést hoz, inkább traumához vezet.

És lám, ennyi küzdelem, áldozat, fáradozás ellenére nekünk van mit köszönni gyermekünknek, gyermekeinknek.

Azt, hogy van családunk, meleg otthon vár bennünket, s van kire pazarolni szeretetünket, amiből – paradox módon – minél többet adunk, annál több marad nekünk. A család a legáldásosabb létforma egy ember életében. Létezni ugyan sokféleképpen lehet, de biológiai missziónk teljesítése nélkül csak vegetálunk, nem élünk igazán.

Jómagam sok mindent tettem az életben és sok minden tűnt nagyon fontosnak. A gyermekek meg csak jöttek a nagy semmiből, semmibe sem kerültek, s mégis a legértékesebbé váltak. Felnőttek, rájuk ment életenergiám jelentős része, de nem bánom. Elnézem őket, s néha el sem hiszem – ennyi szép gyerek és mind az enyém. Közben dereng már, hogy bár én látszólag minden másra jobban odafigyeltem, azért mégis csak ők voltak a legnagyobb teljesítmény az életemben.

Bizonyára sokat vétettem én is, mint annyi más apa. Hát most ünnepélyesen bocsánatot kérek tőlük minden „bűnért”, amit ellenük elkövettem.

És megköszönöm nekik, hogy vannak, hogy általuk az lettem, ami most vagyok, büszke apa, aki gyermekei szépségével, az ezer csodával, ami belőlük árad, s amit még a jövő tartogat, be sem tud telni. S azt, hogy nekik köszönhetően nem éltem hiába.