Koszorús költők társasága

Még a kilencvenes években, forró augusztusi nyárban részt vettem egy személyiség fejlesztő tréningen. Valahol a Mátrában idilli körülmények közt, távol a világ zajától, de még a civilizáció egyéb vívmányaitól is elzárva, egy valamikori lepusztult úttörő táborban, annak ottfelejtett sátraiban és kiegészítő épületeiben került megrendezésre a többnapos tréning. Spártaibb körülmények közt még sosem „nyaraltam“, de talán pont ettől vált életem egyik meghatározó élményévé, egy felülmúlhatatlan spirituális kalanddá ez a pár nap.

Koszorús költők társasága

A tréning különböző feladatokból s foglalkozásokból állt. Voltak előadások, az előadásokat követően megosztások, fizikai, bizalmi és bátorsággyakorlatok, kemény torna reggelenként, erdőfutás, erőléti tréning stb. Volt ott minden. Tűzönjárás, szakadék fölött kifeszített kötélen csigán csúszás, csupa olyan feladat, amivel az ember saját határait volt képes tesztelni, ill. kitolni. De előfordultak egészen meghökkentő, tematikailag tényleg nehezen besorolható feladatok is.

Egy késő délután az előadó teremben a foglalkozás végén így szólt a tréner. – Most kimész az erdőbe, s keresel magadnak egy fát. Jó hír, elég nagy az erdő, talál mindenki egyet magának. Útközben virágokat szedsz a réten és koszorút fonsz belőle. Ha megtaláltad a szerelmetes fádat, írsz hozzá egy verset, fejedre teszed a koszorút, s jöhetsz vissza ide a terembe. Erre van két órája mindenkinek. – Ha jól meggondolom, még óránk sem volt, mert a beiratkozáskor a mobillal együtt azt is elvették. Gyorsan megmutatták még a legegyszerűbb koszorú fonási metódust és utunkra bocsátottak bennünket.

Főtt a fejem rendesen, hiszen olyannyira abszurdnak tűnt a feladat, s miközben örök renitens természetem már a gondolattal játszott, hogy én ezt a marhaságot most egyszerűen szabotálom, valahogy a lelkem legmélyéről meg valami azt súgta, nem térhetsz ki ilyen egyszerűen a feladat elől, mert az a gyengeség jele lenne, el kell fogadnod a kihívást. Mire az erdő tisztásához értem, már átadtam magam a lírai gondolatoknak, s miközben kezemben lassacskán a letépett mezei virágok koszorúvá álltak össze, komponáltam agyamban a vers ritmusát.

Jó utat megtettem közben, a koszorú is elkészült, de csak nem akadtam az én fámra. Arra, amely versre inspirál, mely megindítja a gondolatok folyamát, hogy az időközben fejemben elégikusan doboló zene tartalommal teljen meg. Kiértem egy országútra, sejtelmem sem volt róla melyikre, hogy honnan jön, s hová vezet az út. És akkor megpillantottam. Ott állt az én szerelmetes fám, a nagy Ő, mert a felfokozott tempóban megágyazott érzelmek pillanatnyi kétséget sem hagytak afelől, hogy ő az.

Egy kis útszéli dombhalom tetején állt a méltóságteljes, öreg tölgy és majd földig értek a részben még az országút fölé is kihajló, hosszú ágai. A dombocska alján Mária kegyhely, mellette padocska. Fordítva ültem le rá, a fával szemben, a pad háttámláját pedig egyben írótáblám támasztékául használtam. A gondolatok kis érként indultak, patakká lettek, majd folyammá duzzadtak. Meglepően hamar elkészült a vers, a koszorú meg már régen a fejemen díszelgett.

Még bőven időben voltam, amikor elindultam visszafelé. Furcsa boldogságféle járt át. Pedig hát csak egy csacska játék volt semmi más – és mégis! Most már örültem, hogy nem tértem ki a megmérettetés elől. Még bugyuta versikém is örömöt okozott, amit most nem azért adok közre, mert megérdemli, hanem mert ez az írás arról a kivételes hangulatról és élményről szól, aminek ez kényszerkínban született bikkfa versike is része.

Fák barátok

Szelíd lankák, csermelyek
Most barátot keresek
Nem kell soká keresnem
Sok barát van egy helyben
De hát melyik lészen ő
Az a nagyon szenvedő
Vagy ott az a sudár nyár

Melyik a rét szélén áll

Túl a réten, túl a nyárfán
Öreg tölgy áll, mélán, árván
Országútra hajlik ága
A vándort Mária-kripta várja
S az öreg fa némán vigyázza
Kit Mária szólít imára
Vaskos gyökere, viharvert ága
Mint az Isten tépett szakálla
Jaj, megható alatta ülni
Törzsóriás redőin elmerengni
A hatalmas korona oly lágyan takar
Mint anyám tincsei, amikor hamar
Fiacskáját ringatta álomba
Úgy merülök most is sorsomba

Nézzük egymást és múlnak az évek
Leszünk mindketten nemsokára vének
Csak, hogy te egyre szebb leszel
Amit én sajnos nem mondhatok el
S téged csodálnak akkor is majd sokan
Mikor én már régen nem állok a sorban

Mire a csoport újra együtt volt, megszelídült az augusztusi forróság és kis táborunk felett az égen nem fértek el a csillagok. Az előadó teremben mezei virágok illata fűszerezte a különleges hangulatot. A várakozási idő alatt egyfolytában Israel Kamakawiwo‘ole Somewhere over the rainbow című dala szólt, végtelenítve. (emlékeztetőül itt.)

A szedett-vedett ruházatú társaságot – én például egy gatyában vészeltem át az egész tréninget, s napközben félóránként hideg zuhany alatt hűtöttem le magam – most ünnepélyessé tette a legtöbbjüknél túlméretesre sikerült koszorú. A tarka fejdíszek szinte összeértek, ahogy a résztvevők a sorokban felállított székeken elfoglalták a helyüket. Arcukat megszépítette a koszorúfonás és a költészet áhítata. A pislákoló lámpák fényénél jöhetett a megosztás.

Bizonytalanul kezdődött, de aztán sokan nekibátorodtak. Aki mert, kiállt a pódiumra és elszavalta versét. Volt mosolyt fakasztó, volt naiv, volt modern és klasszikus, de nem ez volt a lényeg. A lényeg az volt, hogy az én sok nyarat megélt fejem soha olyan boldog még nem volt, sem előtte, sem utána, s várhatóan már nem is lesz soha. A marhák között, a koszorús költők társaságában.