Mi az a kognitív torzítás és miért csináljuk mindannyian?

A gender kérdésről és a béta férfiakról írt cikkeim „sok port kavartak”. JÓ HÍR: A szövegeimre érkezett reakciók miatt írt háromrészes (cikk-1, cikk-2) „válaszcikk sorozatom” utolsó tagjához érkeztünk!

A kognitív torzítások (cognitive bias) során a saját agyunk úgy ver át minket, mintha egy minden hájjal megkent politikus, egy bigott hittérítő, és egy erkölcstelen kereskedő Bermuda-háromszögének epicentrumában piknikeznénk. Máshogy fogalmazva, (pl.) a kockázatok értékelésekor gyakran nem racionális döntéseket hozunk, mert agyunk olyan mentális rövidítéseket (mental shortcuts) választ, amely valójában megakadályozza, hogy helyes döntést hozzunk. Érdekes tény, hogy a tudomány csak néhány évtizede foglalkozik a kognitív torzításokkal. (Amos Tversky és Daniel Kahneman pszichológusok kutatták a területet még a ’70-es években.)

A tudományos fősodorba akkor került be az elmélet, amikor Kahneman 2002-ben elnyerte a közgazdasági Nobel-díjat.

A tudósok mára mintegy 185 féle kognitív torzítás kategóriát azonosítottak, ezekből válogatott ki 18-at az MIT Science & Artificial Intelligence Computer Lab gyűjtése alapján a Qubiten Radó Dóra az oltásszkeptikusok (és tagadók) gondolkodását vizsgálva. Nyilván ezek a kategóriák (pl.) a gender kérdéssel kapcsolatos torzításokra is remekül alkalmazhatóak. A Qubit cikkben megjelenő kognitív torzítások fogalmát és a hozzá tartozó példákat Faragó Klára, az ELTE Pszichológiai Intézetének professzor emeritusa lektorálta. A következő képen a 185-ből kiválasztott 18 kognitív torzítás kategória látható, alatta pedig (megszállottaknak) az összes:

Lenti szövegem két további forrásra támaszkodik. Jelesül Aaron T. Beck és David Burns könyveire. A kognitív viselkedésterápia módszereit alkalmazó terapeuták főként a lejjebb taglalt kognitív torzításokkal dolgoznak és a (pszichoterápiás) folyamat során abban támogatják az egyént, hogy ráismerjen ezekre a sémákra és változtatni tudjon rajtuk. Amint a páciens megtanulja helyesen felismerni az ilyen típusú gondolkodást, reagálni tud a helytelen mintákra és meg is tudja változtatni azokat, így racionálisabb gondolkodásmódot követhet.

Dichotóm (minden vagy semmi) gondolkodás

Fekete – fehér gondolkodás ez, így ha valami nem tökéletes, az teljesen értéktelenné válik e személy számára. Számára nem léteznek átmenetek, árnyalatok, csak a két véglet. Már egy hibától is  totális lúzernek tartják magukat ezek a figurák. Az ilyen végletes gondolkodású személy az embereket és a szituációkat vagy-vagy módon kategorizálja mindenféle árnyalás nélkül, kizárva ezzel a legtöbb ember/helyzet komplex módon való értelmezését.

Túláltalánosítás

E kognitív torzítás során az ember egyetlen bizonyíték (vagy történés) alapján jut általános következtetésre. Ha csak egyetlen kellemetlen dolog történik is, akkor az biztosan újra és újra meg fog történni. Ez a típus egyetlen rossz tapasztalást képes folyamatos vereségként megélni. Például, ha egy diák rossz jegyet kap egy tantárgyból az egyik félév során, rögtön arra a következtetésre jut, hogy borzasztó nebuló és el kell(ene) hagynia az iskolát.

Szelektív absztrakció (negatív szűrő)

Ennek a torzításnak kellemetlen velejárója, hogy alkalmazója rákattan a negatív dolgokra anélkül, hogy a pozitívokat észrevenné. A negatív mentális szűrővel rendelkező karakter egyrészt felnagyítja a negatív részleteket, másrészt viszont a helyzet pozitív aspektusait ignorálja. Például kiválaszt egy kellemetlen részletet és hosszan kizárólag azon agyal. Amikor feltesszük ezt a torzító „szemüveget”, csak a negatívat vagyunk képesek észrevenni és élből elutasítunk minden pozitív fejleményt. (A politikai törzsek véleménydiktatúrában élő, lövészárokban gubbasztó katonáira és a sportklubbok vehemens szurkolóira is jellemző ez a végletes gondolkodás és/vagy szeletív észlelés.)

Pozitívumok diszkvalifikálása

Semleges és/vagy pozitív események negatívba fordítása, illetve figyelmen kívül hagyása, leértékelése. Pl. „Igaz, hogy a kollégám kedves velem, de csak azért, mert az érdekei úgy kívánják. Vagy: „Megnyertem a versenyt, de csak azért, mert az ellenfelek gyengék voltak.”

Önkényes (korai) következtetés

Gondolatolvasás
A másiknak olyan negatív szándékot tulajdonít, melynek valódiságáról nem győződik meg, hanem egy (téves) benyomás alapján értelmezi a helyzetet. Pl. „Valaki nem figyel rám, biztosan unalmasnak tart.” Amikor mások helyett kitalálod, hogy ők biztos most azt gondolják rólad, hogy… azt hiszed, negatívan ítélnek meg, miközben nincs is rá bizonyítékod. „Biztos zavarom, biztos hülyének néz, már biztos unja, hogy a nyakára járok stb.” Anélkül, hogy bármit is mondanánk, a gondolatolvasó ember tudni véli, hogy mit érzünk, gondolunk róla.

Jövendőmondás
Egyetlen szituációból jövőre vonatkozó téves következtetés levonása. Pl. „A barátom azt mondta most nem ér rá, biztos már sosem akar velem találkozni”. A jövendőmondás további veszélye, amikor alanya előrevetíti, hogy a következő kapcsolatában a dolgok szintén rosszul alakulnak majd, ezért nem is kezdeményez új kapcsolatokat.

Magnifikáció/minimizáció (nagyítás, kicsinyítés)

Ennek a torzításnak a során az alany felnagyítja hibáit és lekicsinyli pozitív tulajdonságait. Bolhából elefánt tipikus esete. (Vagy éppen fordítva.) Ha jó valami, akkor biztos nincs akkora jelentősége, ha rossz, annál nagyobb.

Érzelmi logika (érzelmi érvelők)

Az érzések határozzák meg a valóságot. Pl. Mivel bűntudatom van, biztosan valami rosszat tettem. Nincs hozzá kedvem, ezért nem is csinálom meg. Reménytelen a helyzet, miközben nem is az, csak azért mondod, mert úgy érzed. Az érzelmi érvelést a következő mondattal lehet összefoglalni, „Ha így érzem, akkor annak igaznak kell lennie.” Az érzelmi érvelő bármit is érez, azt rögtön, feltétel nélkül igaznak is hiszi. Az érzelmek roppant erősek tudnak lenni az emberekben, és felül tudják írni a racionális gondolkodást. Az érzelmi érvelés az, amikor az érzelmek teljesen átveszik az irányítást a gondolkodás felett, száműzve ezzel minden logikát és racionalitást.

„Kell” típusú állítások

Egy konkrét opció meg-, és kikövetelése, ezáltal a többi lehetőség kizárása. Ilyenkor a saját szabályaidat vetíted ki magadra és a világra is. Kellene, muszáj stb. „Ennek nem így kellett volna történnie. Megértőbbnek kellett volna lennem. Azt a fagyit már nem kellene megennem”.

Globális címkézés

A negatív énkép névvel ellátása, pl. buta vagyok. Illetve egy ember adott viselkedésének minősítése helyett a személy egészének minősítése. Pl. Valaki egyszer arrogánsan beszélt velem, tehát ő egy arrogáns fráter. Ennek a torzításnak a során az alany skatulyákba helyez mindenkit. A „címkéző ember” egy vagy két tulajdonságból következtet egy negatív, mindenre kiterjedő ítéletre önmagával vagy másokkal kapcsolatban. Ez egy extrém formája a túláltalánosításnak. Ahelyett, hogy a hibát az adott szituáció kontextusában értékelné, mindenkihez egy helytelen, globális címkét társít. Például mondhatja azt, hogy „Egy igazi lúzer vagyok!” egy olyan helyzetben, amikor csak egyetlen feladat nem sikerült neki. Amikor valaki más viselkedése rosszul érinti őt – anélkül, hogy meg akarná érteni miért – rögtön felcímkézi, például azzal, hogy „Ez egy igazi seggfej!” A címkéző emberre jellemző, hogy egy szituációt túlszínezve és érzelmileg túlfűtött kifejezésekkel ír le.

Megszemélyesítés (perszonalizáció)

Indokolatlanul érzi magát felelősnek negatív események miatt. A köznyelvben ezt úgy szoktuk fogalmazni, hogy „magára veszi”. Pld. „A kollégám ma nem nézett rám, mert biztosan haragszik rám.” Vagy mindenért magadat hibáztatod, olyanért is, amire semmi ráhatásod sem volt, vagy másokat okolsz mindenért, és nem veszed észre, te mivel rontottál a helyzeten.

Katasztrofizálás

Amikor valaki katasztrofizál, akkor semmilyen körülmény nem számít, az adott helyzetet csapásként éli meg. Ez a torzítás is megnyilvánulhat felnagyításban, vagy épp ellenkezőleg, a leegyszerűsítésben. A katasztrofizáló ember a probléma hallatán rögtön „Mi van, ha?” kérdéseket gyárt (pl. „Mi van, ha mindez tragédiába torkollik?” „Mi van, ha velem is megtörténik?”). Az ilyen ember például túlzott jelentőséget tulajdonít jelentéktelen eseményeknek (pl. saját hibái, mások sikerei). Vagy éppen, hogy elvitatja a fontos helyzetek jelentőségét, jelentéktelenné téve azokat (pl. a saját vágyott képességei, vagy valaki más hiányosságai).

Személyeskedés

Ezen torzítás során az ember azt gondolja, hogy minden, amit a másik gondol vagy tesz, az egy fajta direkt, egyenesen neki címzett üzenet. Jóformán mindent magára vesz, akkor is ha az nem úgy van. Az ilyen ember gyakran hasonlítgatja magát másokhoz, azt nézi, hogy ki az okosabb, a jóképűbb stb. A személyeskedő ember gyakran látja magát valamilyen káros külső esemény okozójaként. Például, „Elkéstünk az ebédről, ezért mindenkinek szörnyű estéje volt. Ha rá tudtam volna venni a feleségemet, hogy időben elinduljunk, akkor ez nem történt volna meg.”

Kontroll hiedelmek

Ez a torzítás két különböző, de egymással összefüggő hiedelmet foglal magában, amelyek szerint az ember az életének minden helyzete teljes mértékben ellenőrzése alatt áll. Az első esetben úgy érezzük, hogy egy külső kontroll hat ránk, és csak a körülmények szerencsétlen áldozatai vagyunk. Például, „Nem tehetek róla, ha hibázok a munkám során, a főnököm megkövetelte, hogy túlórában dolgozzak rajta.” Belső kontroll esetén pedig azt feltételezzük, hogy mi vagyunk a felelősek minden körülöttünk lévő fájdalmáért és boldogságáért. Például, „Miért nem vagy boldog? Valami rosszat tettem?”

Az igazságosság hiedelme

Az ilyen ember meg van sértődve, mert azt hiszi, hogy ő tudja, mi a fair, de mások ezzel nem értenek egyet, vagy máshogy viselkednek. Ahogyan annak idején a szüleink is mondták: „Az élet nem habostorta.” Akik minden helyzet igazságosságát „patikamérlegen mérik ki”, azok gyakran bosszúsak és reménytelenek. Mivel az élet néha valóban nem igazságos, a dolgok nem mindig a kedvünk szerint történnek, még akkor sem, ha objektíve (jelentsen ez bármit is) úgy lenne igazságos.

Hibáztatás

Aki hibáztat, az másokat tesz felelőssé saját démonjai miatt. Előfordulhat épp az ellenkezője is, amikor minden olyan problémáért is magát hibáztatja, amelyek nyilvánvalóan a saját hatáskörén kívül vannak. Például, „Ne kelts bennem rossz érzést magam miatt!” Senki sem kényszeríthet minket arra, hogy valamilyen módon érezzünk – csak mi magunk irányíthatjuk a saját érzéseinket, érzelmi reakcióinkat.

Muszájok

A muszáj mondatok (pl.: „Gyakrabban össze kellene magam után pakolni.”) olyanok mint egy lista azokról a szabályokról, hogy hogyan is kellene viselkednie az embereknek. Azok az emberek, akik megszegik az írott és íratlan szabályokat, a muszáj torzítások mentén gondolkodó embert feldühítik. Ráadásul ő maga is bűntudatot érez, ha megszegi a saját szabályait. A muszájok embere gyakran próbálja motiválni magát ilyen kellene/nem kellene kijelentésekkel, quasi büntetve magát, mielőtt cselekedne. Például, „Muszáj sportolnom, nem tunyulhatok el!”. Mindezek érzelmi következménye végül a bűntudat. Ilyen torzítás esetén amikor az ember egy muszáj mondatot szegez másoknak, akkor közben gyakran érez frusztrációt és/vagy haragot.

A változtatás hiedelme

Ennek a torzításnak az alanya arra számít, hogy ha elég nyomást gyakorol másokra, akkor megváltoztatja őket a saját maga által elvárt formára. Az ilyen ember úgy érzi meg kell javítania másokat, mert a sikere teljes egészében tőlük függ. Ezt a torzítást leggyakrabban a párkapcsolati gondolkodásban fedezhetjük fel. Például egy barátnő, aki próbálja megváltoztatni a partnere stílusát abban a hitben, hogy a párja minden más szempontból tökéletes és boldoggá is teszi majd őt.

Akinek mindig igaza van

Ebben a torzításban az egyén folyamatosan vitában áll környezetével, hogy bizonyítsa cselekedeteinek helyességét. Az ilyen ember számára (szinte) elképzelhetetlen, hogy tévedjen – bármeddig képes elmenni saját igazának bizonyítása érdekében. Az, hogy igaza legyen sokszor fontosabb, mint a körülötte levők érzései, még akkor is, ha a szeretteiről van szó.

A túlvilági jutalom (megváltás) hiedelme

Az utolsó kognitív torzítás annak a hiedelme, miszerint az áldozathozatal és az önmegtartóztatás végül úgyis kifizetődik, mivel azt valamilyen globális erő tartja számon. Ez az igazságosság hiedelmének egy verziója, mert egy igazságos világban, az az ember, aki a legkeményebben dolgozik, az kapja a legnagyobb jutalmat is.